Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

olyan fejlődést, melynek most először immár egyre apróbb részleteit is figyelemmel tudjuk Az elővárosi kísérni. övezet A városhatár külső peremén, az elővárosi övezetben lezajló népességszám-növekedés során ^ene^eaedese öt, egymástól jellegét tekintve is élesen elhatárolódó csoport válik megfigyelhetővé. Egyik az észak-pesti: Űjpest—Rákospalota komplexus, melyen belül egy ekkorra már eléggé urbanizálódott és korszakunkban a rendezett tanácsú város rangját is elért hajdani telep és egy alapjában paraszt-falu lassú összeolvadása (utóbbinál pedig egy újabb telep, Pestújhely kialakulása) van folyamatban. Ennek során az eddig rohamosan fejlődő, a századfordulóra már összességében 42 ezres Újpestet most, 1900 és 1910 között a népességszám növekedésének ütemében Rákospalota már utol is éri és el is hagyja. A másik csoport a pesti oldalon, délen alakul ki három telepen: Erzsébetfalván, Kispesten és Pestszentlőrincen. Korszakunk kezdetén népességszámuk még messze elmarad az észak-pesti elővárosoké mögött: mindössze 9 és fél ezer fő. A lehetőségek azonban itt nagyobbak, mint északon, a bevándorlás fő irányának is e telepek jobban útjába esnek; húsz év múlva, 1910-re e telepek népességének száma már több mint kétszeresére növekedik. A növekedés időben egyenetlen: Pestszentlőrinc népessége 1890 és 1900 között nő csaknem 14-szeresére, s a növekedés azután erősen lelassul, Kispesten viszont éppen ekkor fog megháromszorozódni az 1900-ban még csak 9804 főnyi népesség. Erzsébetfalva fejlődése időben a legkiegyenlítettebb: 1890 és 1900 között háromszoros, az utána következő évtizedben kétszeres. A harmadik csoport a budai oldal déli részét foglalja el, régi, hagyományos településekkel: Budafokkal és Nagytéténnyel, illetve Albertfalvával. A népességszám-növekedés itt jóval vontatottabb, s jóllehet 1890-ben még a dél-pesti telepek össznépességével azonos létszámmal indul, 1910-ig ezt 17,5 ezer lakosával még megkétszerezni sem lesz képes. E három csoport között a városperemen két további, még kevésbé határozott profilú, korszakunkban is még csak kialakuló vagy éppen alakulófélben levő helységcsoport helyezkedik el. A város nyugati peremén a Rákos-falvakban még csak korszakunkban fejeződik be a telepek kialakulása és leválásuk a parasztfaluról. 1900-ban jelentkezik először önállóan Sashalom lélekszáma, de még Cinkota keretében; egy évtizeddel később válik ki Rákoskeresztúrbé)l Rákosliget és Rákoshegy. A hagyományos parasztfaluk és a belőlük vagy mellettük kialakuló telepek népességszám-növekedése szintén nem egyenletes. Az össziiépesség az 1890. évi 8 ezer főről 1910-ig 28,5 ezer főre emelkedik, de a növekedés hordozói itt is elsősorban a telepek. A már 1890-ben is Csömör telepeként önállósuló Rákosszentmihály népessége 1910-ig kilencszeresére növekedik, Sashalomé 1900 és 1910 között közel nyolcszorosára, 1910-ben a Rákoskeresztúrból kinőtt telepek együttes népessége eléri az anyaközségének 70%-át. A telepek viszonylag kései kialakulása miatt a népesség nagyobb hányada még a falvakban él, de ismerve a falvak eltartóképességének csökkenését, világos, hogy a növekedés már itt sem a paraszti népességet erősíti. Végül az ötödik csoport, a déli Duna, illetve a soroksári Duna-ág két partján elhelyezkedő Soroksár és Csepel esetén a városperemre jellemző fejlődés két szélső típusát figyelhetjük meg, bár egymást kiegészítve. Soroksár, ahol a népességszám korunkban alig 80%-kai emelkedik, végeredményben megőrizni látszik hagyományos paraszt-polgári, mezővárosi kispolgári jellegét; Csepel esetén viszont a négyszeres népességszám-növekedés a hagyományos falu teljes túlszárnyalását bizonyítja külön telep alakulása nélkül. Az egyes helységcsoportok a népességnövekedés tükrében megfigyelhető ilyen elkülönülése természetesen nem független a nagyipari fejlődésnek korszakunkra ide, az elővárosi övezetbe történő áthelyeződésétől: olyan körülménytől, melynek gazdasági okaira már előző fejtegetéseinkben rámutattunk. Társadalmi vonatkozásaival pedig a későbbiekben fogunk találkozni. Honnan jön az elővárosi övezet népessége ? Megfelelően a növekedés óriási méreteinek, mely legjobban éppen a legújabb telepeken érvényesül, nem meglepő, ha a bennszülöttek aránya egyre csökken, 1890-ben az egész övezet 43, 1910-re már csak 27%-a volt helybeli születésű. Jellemző azonban, hogy ezzel párhuzamosan tovább nőtt a Budapestről kivándorló népesség aránya: e húsz év alatt 11-ről 18%-ra. Ez utóbbi arányszámok mögött meglepő az abszolút számok növekedése: 1890 mindössze 6328^ budapesti szülöttjével szemben 1910-re e szám közel 40 ezerre nőtt; ebből csaknem 27 ezret Újpest, Rákospalota, Kispest és Erzsébetfalva szívott fel. Jellemző, hogy 1910-re már az egész Pest megye hozzájárulása is kevesebb Budapesténél, jeleként annak, hogy a Budapestre felvándoroltak könnyebben mozognak, mint akár a legközelebbi vidékiek is. Az övezet külső bevándorlóinak forrásvidéke legfőbb vonalaiban azonos Budapestével. Az 1910-re 217 ezer főnyi övezeti lakosságból (leszámítva az összesen kb. 100 ezer főnyi bennszülöttet és budapestit) a bevándorlottnak tekinthető 117 ezer főből itt is kb. 16% a Duna bal partjáról származik, közülük is elsősorban a Dunára hajló, túlnyomóan vagy nagyrészt magyar népességű területekről: Nógrád, Nyitra, Bars, Pozsony, Esztergom vármegyékből; 37* 579