Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

drágította meg. Hozzájárult ehhez a külföldi, kivált az amerikai malomipar (részben a Ganzféle hengerszékek átvételének is köszönhető) technikai tökéletesbülése, mely a nyugati piacon lassanként megszüntette a magyar liszt minőségi fölényét. Mindez oda vezetett, hogy Budapesten korszakunkban már nem létesül új malom, s a meglevők is rendszeresítik az 1896 előtt még csak alkalmilag igénybevett üzemkorlátozást. Jellemző, hogy mindezek következtében hatalmas kapacitásuk ellenére (egy budapesti malom átlagosan 1447 lóerejű, szemben az országos 253 lóerőnyi átlaggal), liszttermelésük aránya a hazai termelésben 38%-ról már 30%-ra csökken: Budapest nagy malmainak uralkodó szerepe Magyarország liszttermelésében immár visszavonhatatlanul megrendült. Ugyanez a jelenség figyelhető meg Budapest szesziparában is. Korszakunkban sem új szesz-, sem új sörgyár nem létesül. A szeszgyártás meglevő, akkor már viszonylag nagy múltú üzemeinek (Leipziger, Linzer, Gschwindt, Krausz, és Újpesten Egyedi) helyzete viszont szilárd. Az a körülmény azonban, hogy közülük csak Gschwindt gyára alakult még korán részvénytársasággá, s tulajdonosának kezdeményezésére, azt is mutatja, hogy a finánctőke a budapesti szesziparban, a malomiparral ellentétben, eleve nem látott különlegesebb profitlehetőségeket. Ezt a magatartást indokolta is az ipari szeszgyárakra (a budapestiek pedig mind ilyeneknek minősültek) jutó adókedvezményes szeszkontingens korszakunkon át végig tartó — az őrlési forgalom eltörléséhez hasonlóan ugyancsak a nagybirtoknak, ill. a kezén levő mezőgazdasági szeszgyáraknak kedvező — , 1899 és 1914 között 339 ezer hektoliterről több mint a felére csökkentése. Budapest mindössze öt gyárának termelése azonban 1910-ben az ország 765 mezőgazdasági és 39 ipari szeszgyára össztermelésének még így is 25%-át jelentette, s 1913-ban új szeszgyárak alapításának tilalma és a szeszkartell létrehozása helyzetüket tovább stabilizálja — bár egyúttal továbbfejlődésüknek útját el is vágja. Az élelmiszeripar e két ágával ellentétben a budapesti söripar előtt korszakunk vége sem jelentett lezáródást: termelése kihasználva a bornak a filoxéra folytán végbement megdrágulását, ugyanakkor a népességszámnak kivált Budapesten és közvetlen környékén oly hatalmas emelkedését — a válság és a drágulás által persze időlegesen visszavetve, egészében azonban állandó növekedésben volt. A négy nagy sörgyár kartellje jól működik: soraik közé csak a világháború kitörésének heteiben lesz képes majd betörni a város ötödik gyára, a Fővárosi Sörgyár. 1913-ra csak a négy gyár termelése így is képes lesz csaknem kétszeresen túlszárnyalni az 1896. évi, előzőleg 11 éven át meg nem haladt közel 1 millió hektolitert, ez az ország sörtermelésének 2/3 része — a maradékon 82 kisebb sörgyár osztozik. A város nagyobb hagyományú iparágai közül korszakunk ilyen hosszan elhúzódó válságát A téglagyártás azonban legjobban (mert a söriparnál is közvetlenebbül) a téglagyártás érezte meg, megfelelően annak, hogy a gazdasági válság először az építőiparban vált érezhetővé, mely a válság visszatérésére mindvégig a legerőteljesebben reagált, hiszen elsősorban a nagyobb házak építése állott le. A XX. század első három éve Budapest téglagyári kapacitásának már csak 20%-át tudja kihasználni, s ezen nem segít sem a téglakartell, sem a téglagyárak eladási irodája. Az 1896. évi eladási csúcsot a budapesti gyárak csak 1908-ra tudják ismét elérni — hogy az új válság már 1910-re ismét lecsökkentésre: 235 millió darabra kényszerítse termelésüket; ennek jó része is csak több óv alatt fog elkelni. Olyan körülmény ez, mely teljesen indokolja, ha korszakunkban Budapest téglagyártásának immár nemcsak viszonylagos, hanem tényleges stagnálásáról, sőt átmeneti erős hanyatlásáról is beszélünk. Szemben a város akár malom-, akár szesz- s még inkább téglaiparával, melyeknek számára A vas-, fémkorszakunkban már döntően csupán a mennyiségi fejlődés lehetőségei maradtak meg (lévén, esgépipar hogy az előző korszak nagy modernizálásai után a kor általános műszaki színvonala mellett technológiájuk éppúgy nem volt jelentősen továbbfejleszthető, mint ahogy a termékhez fűzött igények is alapjában változatlanok maradtak), a város harmadik vezető nagyipari ágazatának további gyors és nemcsak mennyiségi, hanem immár folyamatos minőségi fejlődésén mind a nemzetközi technikai haladás által biztosított lehetőségek, mind a hazai gazdasági és társadalmi fejlődés által támasztott igények rohamos növekedésének hatása a legteljesebben érezhető. Éppen e lehetőségeknek és igényeknek következtében fog korszakunkra a vas-, fémes különösen a gépipar - most is ideértve a közlekedési eszközök gyártását is — Budapest gyáriparában mind nagyüzemeinek, mind munkásainak számát tekintve az első helyre kerülni. Belső szerkezetének az előző korszakban kialakult rendjében annyi változással, hogy benne a szerszámgépgyártás, az elektromosipar és a legutolsónak megjelenő, de máris rohamosan erősödő hadianyaggyártás kerül előtérbe. Az iparág fejlődésére nézve igen kedvező volt az a körülmény, hogy a város legnagyobb vases fémipari vállalatai már 1896 előtt létrejöttek. így a millennium után kibontakozó dekonjunktúra, majd válság, ha fejlődésüket természetesen lassította is, de a vállalatokat megszüntetni vagy létrejöttüket késleltetni már nem volt képes. A gépipar fejlődésére ennek következtében e korszakban elsősorban már nem annyira az új alapítások voltak a jellemzőek (leszámítva