Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

A várakozás unalmát az olvasóteremben lehet elűzni; de a telefonhírmondó is be van vezetve, és a vevő újságok között is válogathat. A vászonszakmában a kisebb pénzű vásárlóknak a Nagymező és a Király (a mai Majakovszkij) utcák sarkán a Gólya Áruház szolgál babakelengyókkel, férfi és női fehérnemű osztállyal, méteráru, harisnya és kötöttáru osztályokkal; a gazdagabbaknak az előkelő Kunz-féle áruház áll rendelkezésre a Deák Ferenc utca és tér sarkán, hatalmas szecessziós épületben. Az igazi „mindent egy helyen" áruház azonban a Párizsi Nagyáruház. A mai Rákóczi út és a Kazinczy utca sarkán egy hatalmas bérpalota földszintjén és I. emeletén rendezkedik be, de csakhamar elfoglalja az udvart is, melyet üveggel lefedve raktárrá alakít; a tűzfalakat áttörve átterjed helyiségeivel a szomszéd házra is, majd egy rabicfallal a lépcsőházból is elvesz teret, hogy még a kapu alatt is újabb és újabb kirakatokat állítson fel. 148 alkalmazottja 1 millió 600 ezer korona értékű árukészletet kezel azon az augusztus végi napon 1903-ban, mikor az épület rövidzárlat következtében lángba borul, hogy 14 halott (köztük a tulajdonos felesége) által Budapestet megismertesse a modern áruház-tűz összes borzalmával. De hogy az igények megvannak már az áruházra, azt éppen a Párizsinak új, a mai belső Népköztársaság út képét egyetlen később épült építményként megbontó szecessziós palotájában még korszakunkban kibontakozó reneszánsza fogja bizonyítani. Élelmiszer- Végül korszakunk hozza létre igaz, hogy tulajdonképpen felsőbb, jórészben éppen a fővánagykereske- rostól kiinduló hatósági kezdeményezésre, de mindenesetre ugyancsak a nagyváros nyújtotta delem és vá- lehetőségek és igények nagyszabású vállalkozást is megengedő bázisán — Budapest nagybani sarcsamokok élelmiszer-kereskedelmét is. A város itt már nem országos elosztó, hanem kizárólag országos felvevő központként jelenik meg; nem a piac szervezője, hanem maga a piac. Olyan piac azonban, melynek ellátása egyre inkább valódi nagykereskedelmi szervezést igényel. Bármilyen sajátosan hangzik is, Budapestnek, mely bizonyos alapvető fontosságú élelmiszereknek (liszt, szalonna, zsiradék, hüvelyesek) és élőállatoknak a hatvanas évektől kezdődően százezer, majd millió tonnáit továbbította és küldötte tovább Nyugat-Európa, de legalábbis az osztrák tartományok piacaira, hanyatlásukban is jelentős termény- és állatkereskedelmi házaknak és egy sokáig délkelet-európai regionális jelentőségű árutőzsdének is székhelye volt, pontosan a közvetlen helyi fogyasztók számára szállító élelmiszer-nagykereskedelme hiányzott. Ami volt, azt tőkeszegénység és szervezetlenség jellemezte: éppen azoknak a tényezőknek hiánya, amelyek a nagykereskedelemnek lényegét és létjogosultságát adják. Kétségtelen: ehhez hozzájárul az, hogy a kormány által létrehívott Magyar Kereskedelmi Rt. néhány év alatt a hazai termeléshez képest érezhető mennyiségű — Budapest kereskedelmi szerveit kikapcsoló élelmiszerexportot szervezett meg, melyet a MÁV kedvező exporttarifákkal, a társaság pedig vidéki gyűjtőhelyek felállításával, hűtőházak építésével kezdett támogatni. 1894 és 1908 között pl. a hazai leölt szárnyas- és élőbaromfi-kivitel a kétszeresére, a friss gyümölcsé a két és félszeresére, a vajkivitel az ötszörösére nőtt. Ezzel szemben a város saját ellátása a nagytőke számára nem kínált elégséges profitlehetőséget, vagy éppenséggel terhesnek bizonyult. így pl. a baromfikereskedelem alig volt kifejlődve nagykereskedelmi szinten, ugyanez volt a helyzet a tojással; a világháború előestéjén ugyan végre megalakult az évek óta sürgetett fővárosi tojásbörze, visszahozni azonban már nem tudván az időközben Bécsben összpontosult nagykereskedelmet, csakhamar elenyészett. A füstöltáru- vagy a vad-nagykereskedelem külföldi kezekben volt, a gyümölcs-, zöldség-, burgonya-nagykereskedelem formailag megvolt ugyan, de éppen tőkehiánya folytán nem vállalkozhatott az áru tárolására, és így bő terméskor szabadulni igyekezett attól, az árakat még le is nyomva, rossz terméskor viszont drágán árult. A nagykereskedelem ilyetén tőkehiánya folytán az árak erősen ingadoztak, egyoldalúan függvényeivé lettek a napi felhozatalnak, ami a termelőket éppen a kényes, romlékony cikkekben (hal, hús, zöldség, gyümölcs) el is riasztotta a budapesti piactól. Ennek persze az is oka volt, hogy csupán a budapesti fogyasztót közvetlenül ellátó kiskereskedelem, melynek révén a nagykereskedő egyáltalán elhelyezhette áruját, néhány közepes kapacitású húsiparostól és később egyes nagy tej kereskedelmi cégektől eltekintve túlnyomó többségében apró ós szegény kiskereskedők, sőt éppenséggel kofák, piaci árusok vagy házaló kereskedők, tehát még sokkal inkább tőkehiánnyal küzdő, sokszor csak napról napra élő kereskedők kezében volt. Ez nemcsak a nagykereskedelemnek szolgált igen bizonytalan alapul, hanem különösen a vásárlót sújtotta: a tőkeszegény kiskereskedő ui. még a reális árak rugalmas követésére is képtelen volt, sőt mindennapi szerény hasznához ragaszkodva, feleslegesen is kitartotta az árakat. Mindez a századfordulótól világviszonylatban is egyre érezhetőbb, alapjában a kapitalizmus fejlődéséből természetesen következő, egyfajta inflálódásra alapult általános drágulást Budapesten a legszélesebb tömegek szintjén különösen is érezhetővé tette — anélkül, hogy benne az első világháborúig bármilyen érdemleges változás bekövetkezett volna. Nem tudtak segíteni rajta a vásárcsarnokok sem, pedig ezeket a saját mezőgazdasággal már nem rendelkező, egészében importra szoruló, rohamosan növekvő város vezetősége e problémák nyomására s több más európai város példájára létesítette és korszakunk elején nyitotta meg.