Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

lett 1867 óta a Nemzeti Zenede néven ismert középfokú konzervatórium már iskolaszerű zeneoktatást is nyújtott. A gondolat, hogy efölé egy immár a zenei elmélet oktatására is kiterjeszkedő főiskolát szervezzenek, sok ellenzőbe is ütközött, akiket még az intézet élére kiszemelt Liszt tekintélye sem tartott vissza attól, hogy 1875-ben a képviselőházban az új intézmény magasnak vélt költségei ellen szavazzanak. Még szerencse, hogy Ferenc József, élve az ellenzék lejáratására és bosszantására kínálkozó alkalommal, egy évre magánpénztárából fogja fedezni a költségek meg nem ajánlott hányadát. Liszt — akinek számára különben első pesti fellépése félszázados évfordulóján, a tényleges városegyesítésnek szinte már másnapján, a főváros maga is ünnepélyeket szervez, sőt három, évi 200 forintos, Liszt által személyesen odaítélendő alapítványt tesz a majdani Zeneakadémián három különösen jól tanuló, szegénysorsú fővárosi hallgató számára — így 1875-ben meg is kapja a Zeneakadémia elnöki kinevezését, és novemberben a szegényes Hal téri helyiségekben egyelőre Volkmann és Erkel megkezdik az első hallgatók tanítását. De eközben már épül az Akadémia sugárúti palotája is, mely 1877-re elkészülve, tantermeivel, nagy reprezentatív hangversenytermével éppúgy, mint Liszt és Erkel szolgálati lakásaival, már megfelelő körülményeket fog biztosítani a színvonalas oktatáshoz. Ez az oktatás immár erősen elméleti jellegű: súlyponttal a zeneszerzésen, valamint a hegedű-és zongoraművész-képzésen; a többi hangszerben a gyakorlati felsőfokéi képzés továbbra is megmarad a zenedénél. Liszt halála után a Zeneakadémiát szervezetileg összevonják az időközben ugyancsak akadémiai rangra emelt Színi akadémiával; ugyanakkor a zenei tagozat vezetésétMichalovichÖdön fogja átvenni. Vezetése alatt fog majd kiteljesedni az intézet szervezete, kiterjedve a zeneművészet minden jelentős ágára. Korszakunk hozza magával a zenei magasművelődés másik alapvető, országos jelentőségű fővárosi intézményének, az önálló Operának létrejöttét is. Mert bár, emlékezhetünk, 1869-ben a Nemzeti Színházban már megtörtént a drámai és az operai szak teljes szervezeti szétválasztása, 1873-ban pedig már a majdan építendő Operaház helyét is kijelölik, még 11 évnek kell eltelnie ahhoz, hogy Ybl remek, 1250 férőhelyes palotája elkészülve, megnyithassa kapuit. Az önállósuló Opera a Nemzeti Színházból jól megszervezett társulatot, zenekart és énekes gárdát hozott magával, és korszerű repertoárt is. Az Opera művészi funkcióinak teljes kibontakozását azonban korszakunkban végig gátolni fogják részint a természeténél fogva súlyosan deficites intézmény élére állított főúri vagy hivatalnoki intendánsok és a szakmai vonalat vinni akaró igazgatók állandó, szinte már megszokott, a nyugodt művészi munkát rendkívül megnehezítő konfliktusai — részint a valódi műértő közönség szűk és önmagában a színházat még állandóan megtölteni sem elégséges létszáma, végül pedig a szükségszerűen nemzetközi programnak és a külföldi művészek szerepeltetésének (így Mahler zeneigazgatói szerződtetésének is) elsősorban a politikai ellenzékről kiinduló állandó és korlátoltan nacionalista bírálata. Ezeknek a nemegyszer otromba és kétségtelenül nem tömegbázis nélküli megnylvánulásoknak ellenére is, a társadalomban erős igény él erre a zenére: ezt a társadalmi szerveizkedós alapján és ennek az európai zenei magasműveltségnek jegyében álló zenei egyesületek létének stabilizálódása, sőt új egyesületek alakulása mutatja. Ezek élén az 1853-ban alakult Filharmóniai Társaság állt, összesen mintegy 2 ezer támogatóval: jómódú polgárokkal és arisztokratákkal. A kilencvenes évek elejére már mintegy 80 tagú. zenekar gerincét hivatásos zenészek, az Opera muzsikusai alkották; a társaság művészi profilját pedig elsősorban a Wagner-rajongó, kiváló Richter, majd az ő 1875-ben Bécsbe történt távozása után Erkel fiának, Sándornak karmesteri tevékenysége határozza meg. A zenekar korszakunkban mintegy 300 hangversenyt adott, a klasszikusok és Wagner mellett bemutatva, főleg a kilencvenes évektől már jó hazai és kiváló külföldi karmesterek (köztük Richter, Mahler, Nikisch, Richard Strauss stb.) tolmácsolásában, a kor modernebb európai zenéjét is — ezáltal legalább annyira céltáblájaként az így előadott zene elsősorban német szerzőire és tolmácsolóira támadó maradi és korlátolt nacionalizmusnak, mint azt az Opera esetén láthattuk — és amiben a Zeneakadémiának is bőven része volt. A Filharmónia mellett a kilencvenes évekre részint az 1867-től Pesten működő Zenekedvelők Egylete, részint a Budai Zeneakadémia Egylet játszott jelentős szerepet Budapest zenei életében Utóbbi részben a templomi kórustagokból összeállt 130 tagú kórusával és zenekarával, főleg a nagy klasszikus és romantikus oratóriumok bemutatásával jeleskedik; oratóriumestjein támaszkodik is rájuk a Filharmóniai Társaság. Mind a pesti, mind a budai amatőr egylet volt, jó felkészültségű hivatásos karmesterek vezetésével, a tagságot tekintve jellegzetesen - főleg régi német — polgári elemekkel, éppúgy mint más, korszakunk folyamán megszerveződő budapesti kórus is. De mögöttük vagyonos pártfogók állnak: a pestiek mögött egy gróf Festetics is, aki jelentős összegekkel támogatta pl. az egylet székházépítését. A Budai Zeneakadémiának is saját székháza volt. Ez a polgári réteg volt az — benne az arisztokrácia által is támogatott hangversenyéletbe való bekapcsolódást egyfajta státusszimbólumként is tekintő új nagyburzsoáziával — , melynek immár mint közönségnek köszönhető az is, hogy a fővárosi hangverseny-