Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

tőén az állam szilárdságának és tekintélyének joggal próbaköveként tekintett nyugodt lebonyolítása érdekében már 1896 elején Budapestről 300 munkásmozgalmi vezető kitoloncolására és egyes (jórészt osztályharcos alapon álló) fővárosi munkásszervezetek feloszlatására készül - de egyúttal nő a rendőri felügyelet alá helyezett fővárosi munkások száma is. Mindez a párt még kíméletlenebb intézkedésektől joggal tartó vezetőségét így végül szabályos biztosítékok nyújtására kényszeríti a kormánnyal szemben: eszerint a mozgalom a millenniumot nem mint a burzsoázia ünnepét fogja kezelni, hanem kulturális ünnepélyként, és gyűlésein a munkásság helyzetét nem hozza kapcsolatba az ünnepségekkel. De mindez nem védi meg a budapesti munkásságot attól, hogy a kereteken túllépve, politikai véleménynyilvánítását a közeledő országgyűlési képviselőválasztások alkalmából ne a legbrutálisabban nyomja el a reakció: a választási gyűlésekre felvonuló munkásokat nem is egy ízben kardlappal veri szét a rendőrség, hogy a következő évekre már újabb, sőt még brutálisabb kísérletekkel folytassa a magyarországi, elsősorban azonban a budapesti munkásmozgalom felmorzsolását. Mindez azonban ekkor immár túlhaladott törekvés, melynek minden vonatkozásban megfigyelhető avultságát éppen ezek a jelenségek: a párt megalakulása, a munkásszervezkedés kibontakozása és a nagy sztájkok eredményei fogják nyilvánvalóvá tenni. Minden hivatalos erőlködés ellenére ui. korszakunk végére, 1896-ig a budapesti — és a körülötte szervezkedni kezdő vidéki munkásmozgalom lényegében kibontakozott azokból, az előző negyedszázadon át oly sok hittel, lelkesedéssel és osztályhúséggel fenntartott, de objektív körülményeknek is nyomása alatt sok kicsinyességgel, nemegyszer emberi gyarlóságok befolyásával is terhelve, egészükben még Budapesten is csak kisszerű, korlátozott keretekből, melyek ekkorra, a gazdasági és társadalmi fejlődés új feltételei és lehetőségei között már gátjává váltak a mozgalomnak. Az alapjában véve velük - és éppen ezekben az években kihaló képviselőikkel vívott, 1890 és 1896 közötti utóvédharcok után a mozgalom, immár mint Szociáldemokrata Párt, bázisát tekintve mégis e negyedszázad alatt megteremtett, döntő részében még csak budapesti alapokból indulhat el azon az úton, melyen a világháborúig a főváros és továbbra is Budapestre támaszkodva — immár az egész ország egyik legjelentékenyebb politikai tényezőjévé válik. Ahogy kétségtelenül némi agitatív túlzással — de a főváros jelentőségét mégis helyesen látva az 1897. évi pártkongresszus jelentése fogja megállapítani, visszatekintve korszakunk utolsó esztendejére: „Budapesten ... a szociáldemokrácia nélkül népmozgalom el sem képzelhető. Itt kivívta magának már a párt hatalmánál fogva azt, hogy az ellenségnek be kellett vallania, bár önkéntelenül, hogy nálunk a közvélemény megnyilatkozása csakis pártunk elvei értelmében képzelhető s a szociáldemokráciáé a nép."11