Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

229. Képviselő-választási kortesmenet a Múzeum körúton. Vágó Pál rajza, 1890 dósukét — képviselték, mégpedig a tagságon belül 50%-os részesedésük révén olyan súllyal, mely a választott tagok véleményének érvényesülését jelentősen befolyásolta. A virilizmus bevezetése persze a maga idejében nem volt helytelen elképzelés — bármennyire húzódoztak is tőle (emlékezhetünk) a leendő Budapest polgárai. A hazai polgári fejlődésnek és a városfejlődésnek a modern kereskedelmi, ipari és banktőke a közügyekbe való minél teljesebb bekapcsolása döntő kérdése volt. Ezt azonban a virilizmus nélkül az 1870-es években még nehéz lett volna elérni: a városi választójogosultak tömegei a városfejlődés adott fokán döntő többségükben a kis- és középpolgári, jelentős hányadukban még a feudalizmus városának inkább helyi, mint országos funkcióiból kinőtt elemekből álltak, akik a tőke modern képviselőivel inkább szembenállottak. Utóbbiak gazdasági súlyuknak megfelelő politikai szerephez juttatását a virilizmus ^kétségtelenül radikálisan, az akkor egyedül lehetséges antidemokratikus módon megoldotta. Éppen korszakunk során, annak végére, a kilencvenes évek elejére azonban a fejlődés már alaposan előrehaladt — a modern tőkés elemek bekapcsolódása a számukra a vártnál jobb üzletnek bizonyult városfejlődésbe megtörtént (sőt a kívánatosnál nagyobb mértékben is), és (ha jórészt éppen emiatt a kívánatosnál jóval kisebb mértékben is) a kis- és középpolgárság bizonyos erősödése is bekövetkezett. Ugyanakkor az ipar és a hitelügy legnagyobb tőkései - éppen a fővárosi gazdaságra gyakorolt befolyásuk megerősödése folytán közvetlenül kezdik már kivonni magukat a közgyűlés munkájából, ott a legnagyobb vagyon képviseletét egyre inkább a legimproduktívabb vagyonnak, a nagy házingatlanok tulajdonosainak (akiknek sorába mellesleg ők maguk is már beléptek) vagy a képviseletükben tevékenykedő ügyvédeknek kezdve átengedni. Ami így együttesen korszakunk végére a virilizmus rendszerének egyértelműen már csak hátrányát fogja meghagyni, ezáltal jelentős részévé téve azt az egész, az 1872-es intézmények által megteremtett s mostanra már magát túlélt várospolitika nyilvánvalóvá lett válságának: változatlanságával azonban majd a millennium után induló új kornak jelentős tehertételeként is. Korszakunk folyamán azonban az is nyilvánvalóvá vált, hogy ennek a virilizmusra és az igen korlátozott városi választójogra épült (de a virilisek mellett még így is csak korlátozottan érvényesülő) választott tagságra alapozott közgyűlésnek nemcsak hogy nincs meg a társadalmi ellenőrzése (ami a városatyák jó részét kevésbé nyugtalanította, sőt inkább megnyugtatta), de nincs meg a széles társadalmi bázisa sem. Mégpedig, éppen a városi választások iránti közöny tanúsága szerint, még a polgárságon belül sem, ami viszont a társadalmi ellentétek korszakunk végén, a munkásmozgalom gyors bontakozásán nagyon is felismerhető kiélesedésének korában már bizonyos aggodalommal kezdte eltölteni az uralkodó osztály messzebb látó vezetőit. A bázis hiányát tükröző közönyben, a várospolitika bontakozó válságának első jeleként azonban szerepe volt annak is, hogy a közgyűlési tagság kiválasztása, megválasztatása a korszak folyamán néhány jól megszervezett és ügyesen vezetett politikai csoportosulás kezébe jutott, melyeknek jó összefogással minden körülmények között sikerült embereik bejuttatása a közgyűlésbe. Ennek során persze végül már nem is állt érdekükben a választók körének túlságos bővítése; elég volt saját jól megszervezett szavazóik részvételének biztosítása.