Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

szerében mutatkozó különbség. A legbizonytalanabb a napszámos helyzete: az üzem bármilyen RétegezSdés átmeneti nehézsége esetén elsősorban az ő különösebb szakképzettséget nem igénylő munka- a

munkabérek helye kerül veszélybe, hiszen rá még az ipartörvény a munkás biztonságát minimálisan is csak alig védő szabályai sem vonatkoznak. Az óbudai Hajé)gyár munkáslétszáma 1870 és 1887 között 17 óv alatt állandóan szinte havonként változik: 1874-ben 833 munkással csökken, 1880-ban pl. egy év alatt a létszám 1874 és 2435 fő között ingadozik, 1876 és 1882 januárjának munkáslétszáma között több mint ezer a különbség. 1884-től 1887-ig állandó lassú csökkenés figyelhető meg, mely 800 embert tesz feleslegessé. A hullámzás és az elbocsátás azonban a szakmunkásságot csak korszakunk vége felé kezdi érinteni, s a változások legelőször mindig a napszámosok soraiban válnak érezhetővé. Mindez azonban nem jelenti azt, mintha a munkanélküliség és a bizonytalanság csak a napszámos életének lenne velejárója. Érinti ez a szakmunkást is, de ekkor is jellemzően az ipari struktúrára, egyre inkább a sajátlagosan kisipari szakmákban. Az 1891. évi népszámlálás 8267 pillanatnyilag hely nélküli segédet mutat ki (az összes szakmunkásság közel 1/5 részét), legnagyobb számban részint az építőiparból (amit indokol, hogy a népszámlálás télen történt, mikor a kőművesek és szobafestők fele, az ácsok és mázolok 1/3-a: csak e nagy szakmákból több mint 2200 szakmunkás van munka nélkül), másrészt az olyan jellegzetesen kisipari szakmákból, mint az asztalos, cipész, szabó (összesen 2100 fő) vagy a hús- és sütőipar (közel 550 fő). Jellemző, hogy géplakatosból ugyanakkor összesen csak 90, a szakma egész munkáslétszámának alig 5%-a van hely nélkül. A proletariátus tagolódását és egyes kategóriáinak reális helyzetét a társadalomban azonban végül mégiscsak a munkamegosztásban játszott szerepe és az annak a társadalom szempontjából meglevő tényleges súlyát objektíven kifejezni kéjies munkabér, ill. az annak nagysága szerinti rétegeződés lesz képes a legpontosabban érzékeltetni. A városegyesítés korából származó adatok természetszerűleg még viszonylag szűkebb körben mozognak, de a két fő választóvonal: a nemek szerinti, valamint a napszámost a tulajdonképpeni betanított vagy szakképzett munkástól elválasztó — emlékezhetünk már ekkor is megvolt. Korszakunk kezdetén, 1876 végén 69 budapesti gyárban a munkabérátlag tanult munkás esetén heti 11 12, napszámos esetén 5 — 6 forint volt, az átlagtól mindkét irányban igen széles eltérésekkel. A legjobban kereső szakmunkás-kategóriák esetén (szíjgyártó, nyomdász) 14, ill. (rézműves) 13 forint is megvolt; az átlag (vasöntő, bádogos, géplakatos) 11; a többi szakma szakmunkása általában 9,50 -10,50 forint körül keresett hetenként. A nők, akik betanított munkásnál magasabb beosztást nemigen értek el, ennél jóval gyengébben fizetvék: a dohánygyáriak túlnyomó része hetenként 4 5, a napszámos 4 forintért dolgozott. Tíz évvel később az Óbudai Hajógyárban a munkásság mintegy félezer főnyi egyharmada 1,50—2 forintot kapott naponta; 2- 2,50 forint felett még mindig 99, de ezen is felül már csupán 6 munkás keresett. 647-en viszont az 1,50 forintot sem érték el: ebből 395-en 1 — 1,36 forintot kaptak, de ez az öszszeg az akkordbérezésben dolgozóknál kb. 40 —43%-kal még nőtt. Magán a szakmunkásságon belül az adatszolgáltatásnak mind a bevont iparágak, mind a bevont üzemek számát illetően korlátozott volta folytán határozottabb csoportokat még nem látunk kialakulni: legfeljebb egyes, átlagban jobban vagy rosszabbul fizetett szakmákat tudunk megkülönböztetni. A helyzet a nyolcvanas éveken át: a nagyipar viszonylagos stagnálása korában feltehetően kevéssé változik. Ahogy határozottabb mozgást is csak a nyolcvanas évek végétől kezdve észlelünk, úgy a munkásságon belüli további differenciálódást is nem meglepő módon csak a kilencvenes évek vége felé, a nagy gyáripari statisztikai felvételben látunk visszatükröződni. Az eddig vezető út még kevéssé ismert. A kor bérviszonyainak alakulásáról csak töredékes és rendszertelen adatokkal rendelkezünk. Pl. a MAV-műhely munkásának átlagos napi bére 1885-ben 1,68 forint, 300 munkanapra számolva 500 forint volt — 1895-ig ez mindössze évi 84 forinttal emelkedett. Évi 230 munkanappal számolva, a kőműveslegények átlagkeresete 1875 és 1895 között 506 forintról 465-re süllyedt, az építési napszámosoké 253 forintról 225-re — az ácslegényeké viszont 460 forintról 525-re nőtt. Az iparstatisztikában közölt bérkategóriák teljes feldolgozása persze igen nehéz, de szempontunkból azért is értelmetlen lenne, mert az egyes iparágak munkásságát a munkabér nagysága szerint differenciáló adatok nem választják szét a vidék és Budapest viszonyait. Ám a néhány jellegzetes budapesti vagy budapesti súlypontú gyári iparág adatai alapján így is elég világosan látható: a fentiekben már említett folyamat, melynek során az üzemen belüli munkamegosztás, elsősorban az üzemi, ill. iparágon belüli technológiai fejlődés igényei egyrészt fokozták, másrészt megnövelték a szakmunkásság arányát és súlyát, jövedelmileg is tovább differenciálta a főváros üzemi munkásságát. Az 1898. évi gyáripari statisztika a heti 20 korona alatt, valamint 20 — 30, 30 — 40, 40 — 50, 50 60 koronát és a 60 korona felett kereső munkásokat összefoglaló kategóriái érdekes módon e folyamattal teljes összhangban népesültek be. A már a városegyesítés korában is igen jól fizetett nyomdaiparban 3 ezer munkásból közel a fele heti 20 30 korona között keres, 30 — 40