Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

A legtágabb értelemben vett budapesti polgárságon belül megfigyelhető társadalmi mozgás tanulságait levonva, így érünk el a kor budapesti társadalmában oly jelentős, igen széles, a polgárosodásnak szinte a küszöbéig már eljutott, az előtt feltorlódott, de azon végül is átlépni már csak kisebb hányadában képes kispolgársághoz. A városegyesítés és a millennium közötti évek e rétegnek is (hatodik tanulságként) erőteljes továbbfejlődését, mondhatni: modernizálódását hozzák magukkal. Hiszen végignézve a képviselőválasztók jegyzékét, még az ott pontosabban meghatározható helyzetű személyek nem kis részénél is olyan megjelölésekkel találkozhatunk, melyek kétségtelenné teszik ezt. A választójog által meghúzott határ különösen a közalkalmazotti és a hivatalnokinak minősített réteg esetén tágul; egyrészt a pénz kétségtelen lassú inflálódása a cenzus 1874 és 1913 között változatlan minimális összegének reálértékét állandóan csökkenti, másrészt az ezt kétségtelenül közvetlenebbül követő alkalmazotti — kivált a választó jogosultság szempontjából aránylag alacsonyan megszabott értelmiségi és általában közalkalmazotti — fizetések lassú növekedése is hozzájárul ahhoz, hogy a választójogosultság határai elsősorban ebben az irányban bővüljenek — immár túl a kishivatalnokságot a szellemi vagy legalábbis irodai munkával azonosító kereteken. így találkozunk azután 1898-ra csak az öt vizsgált kerület választójogosultjai között is az igen nagyszámú kishivatalnokon túl pl. a kereskedők között több mint 600 segéddel is, akiket ha nem annyira a szó mai értelmében vett eladóknak, hanem inkább kisebb hivatalnokoknak tekintünk is — a polgár bármely tágan vett fogalmának körébe mégis nehéz lenne besorolni. De megjelennek a választójogosultak körében — méghozzá igen nagy számban — a polgári társadalom legjellegzetesebben kispolgári szintű, erősen szakosított, szinte már szakmunkás funkciójú alkalmazotti elemei. Főleg a vasút és a posta hozza be őket. 1898-ban a VI., VII. kerület választói közé a MÁV 22 főkalauzt, 250 ellenőrt és főellenőrt és mintegy további 50 hasonló rangú kis fixest juttat be; a posta és távírda 450 segédtisztet, postatisztet és főtisztet, valamint 14 altisztet. A vizsgálat legvégén, e szakosított kishivatalnokokkal egy szinten, immár rábukkanunk az ipari munkásság anyagilag legmagasabban dotált elitjére is: a gépészekre, művezetőkre, előmunkásokra, mozdonyvezetőkre, nyomdászokra. Ha számuk ennek az öt kerületnek viszonylatában még nem is nagy, mindössze kb. 250 (ebből kb. 70 a nyomdász, 41 a mozdonyvezető és 16 a MÁVAG művezetője), jelenlétük már jól mutatja egyrészt a többi hasonló kisemberével együtt a választójogosultak korábban még egyértelműen polgárinak vélt rétegének ennél ekkorra már sokkal heterogénebbé (s egyszersmind a valódi polgárság körének szűkebbé) válását, másrészt annak a mozgásnak erejét, mely minden korlát ellenére is, bár lassan és sokáig csak kis hatósugárral, de megindítja — és ennek felismerése elemzésünk hetedik tanulsága — egy már semmilyen értelemben sem polgári réteg térfoglalását a választójog sáncai között, ill. az ezek által meghatározott polgári-kispolgári életszínvonalon. Persze még korunk végén is nemcsak a munkásosztálynak gyakorlatilag egészét, de még a kispolgári tömegek jóval nagyobb felét is e színvonal alatt, továbbra is a választójog sáncain kívül kell keresnünk: elsősorban a statisztikailag önállóknak abban a roppant széles, már 1890-ben is több mint 50 ezer, 1900-ra pedig mintegy 75 ezer főre becsült kategóriájában, melyből — mint láthattuk — a hivatalnokok és másféle alkalmazottak levonása után, a polgári lét a választójog cenzusával meghatározott határai közé — még az öt vizsgált kerület e szempontból kedvezőbb arányait általánosítva is — legfeljebb csupán 13—15 ezer személy fog bejutni. A polgárosodást a teljes egzisztenciális önállóság mértékével mérve, ezeknek a kintmaradóknak útját hajlandók lennénk mint hanyatló, a proletarizálódásba vezető utat tekinteni. Valójában azonban — tekintettel növekvő számukra, mellyel szemben a valódi önállók oldalán sem áll létszámcsökkenés — nyolcadik tanulságként világos, hogy itt egy éppen ellenkező, a proletariátusból a kispolgárság felé emelkedő folyamattal állunk szemben; amely azonban tulajdonképpen már a kispolgárság igen alacsony fokán megakad, végül is azoknak az elemeknek létszámát szaporítván, melyek két osztály határán állva, a társadalomszerkezetnek a következő korszakban már egyre érezhetőbbé váló labilitását növelték. De hozzájuk számíthatjuk még 1900 mintegy 44 ezer hivatalnokából a választójogon kívül rekedtek nagy részét, legalább 15 ezer főt (1890-re vetítve: mintegy 10 ezer személyt) — s még a művezetők, előmunkások ugyancsak népes, 1900-ban már 8000 felé járó rétegének nyilván nem kis hányadát is. Korszakunk legvégére, 1896-ra ez a réteg így tehát már legalább 80 ezer keresőt foglal magába, állásuknak természetéből következőleg nyilván az átlagnál nagyobb részben családos, gyermekes embereket: szerény számítás szerint is legalább 250 ezer embert, a millenniumi főváros lakosságának mintegy már harmadát. Olyan réteget, mely állásánál, helyzeténél fogva természetszerűleg egyre méltánytalanabbnak érzi kimaradását az ország és a város sorsának irányítói közül — s melynek ilyen igényei a századforduló magyar belpolitikájának (és várospolitikájának is) vonatkozásában egyre nagyobb súllyal fognak majd érvényesülni, s annál nagyobb súllyal, minél jobban fogja a millennium utáni másfél évtized gazdasági fejlődése súlyukat és arányaikat megnövelni. 28* 435