Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

vezető szerepet, melyre őket az abszolutizmus korában és viszonyai között a városban bírt és rendkívül jelentős, korszakunkban is megmaradt, legfeljebb lassan aprózódó ingatlan birtokuk még feljogosította, a hatvanas évek közepére, az abszolutizmus összeomlásával a megerősödött fővárosi polgárok, immár teljesen indokolatlannak érezve azt, igen ügyesen aláaknázták. A választási virilizmus rendszerében ezek az arisztokraták jelentős budapesti vagyonalapjuk ellenére is - józanul teljesen reménytelennek érezve itteni pozícióikat, visszavonulnak a városi polgári közélettől. Ez persze önmagában még nem lenne oka az arisztokrácia gyorsan kibontakozó aktív elzárkózásának is: alapjában azonban többé-kevésbé országos, sőt európai jelenségről van szó, mely sajátos módon (éppúgy mint a társadalmi mozgás más kísérő jelenségei is) Magyarországon, úgy látszik, Budapesten vált leginkább érezhetővé. Érthető módon, hiszen az ország fővárosa az uralkodó osztálynak is leggazdagabban rétegezett struktúráját tudja felmutatni. Az elhidegülés okául az egykori kortárs az európai feudális reakció 1870 utáni általános megerősödését hozta fel ma már inkább úgy látjuk, hogy az arisztokráciát és a hozzá csatlakozó birtokos középnemességet Magyarországon is megrémítette a hazai kapitalizmus gyors fejlődésével hasonló gyorsan kibontakozó új nagytőkés uralkodó osztály, s a mögötte felsorakozó polgárság váratlanul nagynak bizonyult vagyoni ereje és nyílt igénye a társadalom — de legalábbis a kapitalista fejlődés vezetésére. Ennek az igénynek első jelentkezéseként konkrétan saját bőrükön tapasztalhatták a virilis arisztokrácia már ismertetett ügyes kiszorítását a fővárosi képviselő-testületből, ugyanakkor a polgári sajtó gyors kibontakozásával e már sajátosan polgári vezető réteg gyorsan megszilárdult szerepét a közvélemény formálásában. A kiegyezést megelőző korszak a fővárosban oly jelentős szerepet játszó liberális arisztokráciája így most mereven visszahúzódik fővárosi palotáiba, saját köreibe; a kortárs a nyolcvanas évek közepének Budapestjén mindössze 122 családban látja összpontosulni a budapesti ,,high life"-t: ezek közül csak egyetlen a köznemesi, a többi mind arisztokrata vagy olyan köznemesi család, melyben, ha másként nem, legalább beházasodás révén képviselve van az arisztokrácia. Ez a magtartás azonban káros is: együtt jár e rétegek tekintélyének, virtuális irányító szerepének elvesztésével is a városon belül. Jellemző, hogy már 1881-re a kormányellenes és antiszemita újságíró, Verhovay Gyula párbaj sérülése a Nemzeti Kaszinó egy tagjával szemben, hatalmas utcai tüntetéssorozatot indít el, katonaság kivezénylésével, sortűzzel és végül is két halottal. Az arisztokrácia és a jómódú birtokos nemesség ilyen visszavonulása persze részben csak látszólagos. E réteget közvetlen politikai érdekei nagybirtokai révén különben is elsősorban a vidékhez kapcsolják, s az ezen a bázison kiépülő sőt meg is szilárduló országos politikai befolyása a városokra s a fővárosra ha nem is közvetlenül, de közvetve továbbra is nagyban érezteti hatását. Elsősorban a Közmunkatanács ehhez a körhöz tartozó vezetőin (korszakunkban Andrássy, Tisza Lajos, Szapáry Gyula, Podmaniczky Frigyes) és szép számú ugyancsak e körből származó arisztokrata tanácstagján át, másrészt a városi ügyeket intéző belügyminisztérium ugyancsak többnyire e réteg érdekeit képviselő irányítása révén is. Nem vonult vissza az arisztokrácia a főváros gazdasági életéből sem - hiszen a kiegyezéssel megnőtt politikai súlya mindig kívánatos, sőt szükséges partnerré tette mindazokban a gazdasági vállalkozásokban, melyek Budapest éppen legsajátlagosabban országos hatáskörű funkcióit fejezték ki: a nagy hitelintézetekben, a nagy biztosítótársaságokban és egyes nagy iparvállalatokban is. Korszakunk végén Budapest legnagyobb ilyen cégeiből továbbra sem hiányzanak az arisztokrata vezetőségi tagok. S ha a Nemzeti Kaszinó kényesen őrzi is ennek a világnak formai-magatartásbeli különállását a polgár, de — és legalább ennyire még a vidékről a 205. Podmaniczky Frigyes, 1873 és 1905 közötti alelnöki a Közmunkatanács