Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

összeszűkült Duna-parti sávon való fekvése, részint nagyobb távolságuk a várostól és főleg az ipari gócpontoktól: olyan körülmények, melyek az e területek népességszám-növekedésében oly nagy szerepet játszó helyiérdekű vasútnak kiépítését a budai peremkerületek felé a pestihez képest (az egy szentendrei vonalat leszámítva) még késleltetni fogják. E tény bemutatásán túlmenően a táblázat legjelentősebb tanulsága, hogy a növekedés elsősorban a telepekre jellemző; a parasztfalvak népességszáma csak igen szerény fejlődést mutat. Az 1869 és 1880 közötti 11 ezernyi népességszám-növekedésből 9200 főnyit a telepeké teszi ki; a későbbi évtizedekben a telepek növekedése még erőteljesebb. Magyarázza ezt nemcsak a telepeken a még friss parcellázások nyomán történő könnyebb ingatlanszerzés, de legalább annyira az is, hogy a falu társadalmi-termelési szerkezete még sokáig nem teszi lehetővé nagyobb tömegű nem agrár népesség beilleszkedését — nem utolsósorban a rendelkezésre álló földterület hiánya miatt sem. De akik a telepekre jönnek, azok nem parasztok, és nem is azért érkeznek, hogy paraszti munkát végezzenek. Es hogy a telepek növekedésében ez a körülmény valóban szerepet játszik, azt jól mutatja, hogy a budai oldal a várostól távolabb fekvő, különben szép fekvésű, bájos falvai mellett nem képződnek telepek. A falvak és a telepek népességének növekedéséről, annak forrásairól szóló adatok csak még élesebbé teszik a különbséget a kétféle településtípus között. 1869 és 1890 között ugyanis a telepeken megfigyelhető erősödő bevándorlással ellentétben a falu sokkal homogénebb marad. Míg a helybeli születésűek száma a lakosságnak még 1900-ban is Újpesten éppúgy, mint Albertfalván (a két régebbi, még a XIX. század első felében keletkezett telepen) csak 26, addig az újonnan alapított Kispesten vagy Erzsébetfalván ennél is kisebb: 18%-a; a parasztfalvakban pedig ez az arány sokkal magasabb: Nagytétényben pl. 63, Budafokon csaknem 64, a távoli Pesthidegkúton meg éppenséggel 81,6%. Igen jellemző e szempontból Cinkota, Rákoskeresztúr és Rákoscsaba azonosságuk ellenére is részleteikben eltérő fejlődése: a még 1890-ben is háromnegyed részükben bennszülöttekből álló falvakban ez az arányszám 1900-ra (s főleg az 1890 -1900 közötti periódusban) többé-kevésbé erősen csökken. A csökkenés Cinkotán 45, Rákoskeresztúron 49%-ig megy, Rákoscsabán azonban már 59%,-nál megáll. Mint táblázatunk mutatja, 1890 és 1900 között mindhárom helységben jelentősen megnő a népesség száma: e magyarázatot a helyiérdekű vasút zöld színű kocsijai adják meg, melyek 1893-ban indultak útjukra a Rákos falvainak irányában. Cinkotán és Rákoskeresztúron azonban ez a növekedés a parasztfalun már kívül, fokozott vonzóhatású telepen sűrűsödik össze. Cinkota esetében Sashalom, Keresztúr esetén Rákosliget és Rákoshegy kezdetei nyúlnak vissza ebbe az évtizedbe, magyarázatot adva az újonnan jöttek számának hirtelen emelkedésére. A népességszámnövekedés súlypontjának a falvakban is, de fokozatosan máshol is áttevődése az újonnan létesülő telepekre jól mutatja, hogy az ideérkező lakosság valóban már nem a paraszti életformát kívánja folytatni — ha még, akarva nem akarva, nem választja is egyértelműen a városban lakás által meghatározott életformákat. Am az elővárosi övezet benépesedésében (és kivált a telepekében) nemcsak a város vonzóereje érvényesül — hat benne a város taszítása is. Mégpedig egyre kevésbé a városegyesítés korára jellemző nyaralótelepek létesülését eredményezve. A város peremén legalább a pesti oldalon, ahol egyáltalán beszélhetünk ilyen irányú fejlődésről — már nem a passzióból, hanem egyre inkább a kényszerűségből kihúzódó emberek gyűlnek össze az egykori fővároslakók közül: azok, akiknek a zsúfolt városban nem jut emberi vagy bontakozó kispolgári igényeiknek megfelelő lakás; akiket fojt a város felett lebegő kőszénfüst és a rákosi puszta a városba befújt pora, s akinek ezekkel a hátrányokkal szemben a városban lakás nem nyújt ellenszolgáltatást. Szerény, verejtékesen összekuporgatott kis tőkék birtokában ezeken a telepeken kellemesebb körülmények várnak rájuk; kis családi ház és kert, a kisember idillje, melynek építési költségei végül is a pesti lakbérek megtakarítása révén még aránylag gyorsan amortizálódnak. Az elővárosi övezet össznépességében a budapesti születésűek aránya már 1880-ban is 9,1%, 1890-ben már 11,4%, 1900-ra már 15% körül jár. Persze ezen belül is településenként jelentősek az eltérések: a budapestiek aránya 1890-ben Újpesten 17,6%,, míg Cinkotán és Rákoscsabán csak 2,7%, Budafokon csak 4%, de Albertfalván már 13,2%. A telepeken természetszerűen ezek az arányok is jóval magasabbak, megfelelően annak, hogy a városi ember számára a falu által nyújtott életforma már nem jelent vonzóerőt, amellett a falusi ingatlanszerzés lehetőségei is kisebbek, nem is beszélve a telepek felé a századvégre már kiépülő városi és helyi érdekű közlekedési vonalak nyújtotta — már említett - lehetőségekről. 1890-re a budapesti születésűek aránya Kispest népességében eléri a 21%-ot. Nem kevésbé jellemző a budapestiek mellett a Pest megyei lakosoknak, tehát a tágabb városkörnyéknek induló, nagymértékű behúzódása a város e szűkebb környezetébe. A Pest megyei, de nem helybeli születésűek összaránya az elővárosi övezetben 1900-ra már eléri a 13%-ot, de egyes községekben már 1890-ben is meglepően magas: Cinkotán pl. 25%, Kispesten 24%, Csepelen 17%, Budatétényben 23,5% — a különben is igen stabil népességű Budafokon viszont