Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

kávéházas, kávémérős 1 millió 70 ezer koronán osztozik. Nagy összeg ez: mintegy kétszerese a közlekedési önállók jövedelmének, az építőipar egyéni önálló vállalkozóinak adóalapja még ennek csak kétharmada; s egyenlő a nagyjából azonos számú értelmiségi szabadfoglalkozású személy adóalapjával; a III. osztályú kereseti adó alá vont jövedelmek fővárosi összegének csaknem 10%-a. Persze a társadalom vagyoni rétegeződésének szabályai erre a rétegre is érvényesek: a kb. 2660 adózó közül mindössze 30-nak évi adóalap-jövedelme van 10 ezer korona felett, (ebből 10 szállodás, 9 vendéglős, 7 kávés); 5 és 10 ezer korona között is csak 70 jövedelmet találunk: ebből 8 szállodából, 25 vendéglőből, 36 kávéházból származik. 2 és 5 ezer korona közötti már igen közepes jövedelem is csak 280 személynél fordul elő: itt már csak 6 szállodást, viszont 154 vendéglőst, és 87 kávést számolhatunk össze — és itt bukkannak fel az első leggazdagabb pálinkamérők is: szám szerint 29-en. A rétegeződés súlypontja a 800 és 2000 korona jövedelem közötti mintegy 880 fős rétegre jut. A többi mintegy 1500 személy már csak a szerény kispolgári életmód keretei között tarthatja fenn magát: itt tömörülnek a kis kávé- és pótkávémérések tulajdonosai, a kifőzök, a kis vendéglősök és korcsmárosok. Nem is szólva alkalmazottaik 1890-ben 8000 főnyi tömegéről, mely a budapesti ipari munkásság 10%-át teszi ki, s melynél nagyobb munkáslétszámot csak a gépgyártás és a ruházati ipar foglalkoztat. A nagyszállodásoktól a kis pálinkamérőkig és kifőzőkig: a budapesti most kibontakozó vendéglátóipari szolgáltatás e váratlanul szélesen feltáruló képe gazdag rétegezettségével míg egyrészt jól érzékelteti ennek az ágnak növekvő jelentőségét a város gazdaságában, indokolja azt is: milyen és mekkora szerepet hogyan játszanak majd Budapest nagyszálloda-tulajdonosai, kávésai a város nagypolgárságában; a vendéglátóipar önállóinak tömegei Budapest közép-és főleg kispolgárságában; alkalmazottaik pedig a főváros proletariátusában és annak mozgalmaiban. Feszültségei ellenére is ez a kép — mint bevezetésében már utaltunk rá — mégsem kedvezőtlen. A fogyasztói igényekhez rugalmasan alkalmazkodni képes, kialakult struktúrát ábrázol, erősödő rétegeződéssel: alapozásának hiányaira csak növekvő labilitása, önállóinak sűrű változása utal — némileg jelképeként a társadalomnak is, mellyel együtt a millennium után nyíló korszakban egészen a világháborúig maga is oly erős, szélsőséges, teherbíróképességét alaposan próbára tevő változásoknak lesz kitéve.5 6. A MEZŐGAZDASÁG A városegyesítés után kibontakozó rohamos fejlődés majd minden vonatkozásában, nem utolsósorban a város beépített területének gyors, 1878 és 1894 között kb. 1200 hektárnyi terjeszkedésével és a városmag felé közeledve a még be nem épített területek belátható, egyre rövidebb időn belül várható beépítésének perspektívájával, éppenséggel nem járult hozzá a város és környéke az átalakulás útján már a városegyesítéskor megindult mezőgazdaságának stabilizálásához. A kor budapesti földművelésének két fő vonása közül a szőlőterületnek gyakorlatilag teljes Mezőgazdaság kipusztulása azonban nem a városfejlődésnek, hanem a filoxérának volt a következménye. a

főváros A betegség, mely a nyolcvanas évek elején jelent meg a gellérthegyi szőlőkben, 1892-ig a város íeruleíen hajdani évi 130 — 140 ezer hektoliteres bortermését 1892-re már 1000 hektoliter alá csökkentette. Az újratelepítés költségeinek viselésére képtelen kistermelők sorra megkezdték eladni kipusztult, a vész nélkül elöregedetten ugyan, de még jó néhány évig termőképes szőleiket, melyek közül Budán a belterületiek vagy az ennek peremén fekvők majd a következő korszakra a város új villanegyedei számára fognak megnyílni. A mezőgazdasági fejlődés másik fő vonása: a városhatáron a szántóföldi termesztés mennyiségileg bizonyos előtérbe nyomulása ennek; minden, az intenziválódás felé mutatni látszó vonása (mindenekelőtt az erős trágyázás) ellenére is világosan mutatja: e földek tulajdonosai vagy művelői valójában már nagyon is számolnak azzal, hogy a város terjeszkedése folytán a gazdálkodás a földeken sokáig nem tartható fenn, és így elkerülnek minden nagyobb beruházást igénylő gazdálkodást, inkább rablógazdálkodásra rendezkedve be. Változás következik be az állattartásban is: a lóállomány még tovább nő (a város 1885-re 1214 egyfogatii és 1191 kétfogatú személyszállító és 1804 egy-, valamint 2726 kétfogatú lovas teherkocsit képes fenntartani — nem is számítva a korszak végéig még működő lóvasút igen jelentős állatállományát), mivel a városi belső áru- és személyszállításban a ló vontatásnak versenytársa éppúgy nincsen, mint a városkörnyékről érkező napi vagy heti piacozás kiszolgálásában. Megindul ellenben az eddig főleg a külvárosokban és a városperemen igen gyakori tehéntartás csökkenése; ezt a vasiíti hálózat és a helyiérdekű vasutak kiépítése folytán a főváros tejszállítási körzetének erős bővülése és az így megnövekedett verseny magyarázza. Ez és a városnak a telekárakat rohamosan emelő terjeszkedése fogja felszámolni a külvárosok, ki-