Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

BEVEZETÉS A városegyesítésre következő s a millenniumig nyúló közel negyedszázad. — végpontja előtt nem sokkal, 1892-ben a fővárosnak a Monarchia második, Béccsel formailag is egyenrangú székvárosává, székesfővárossá való nyilvánításával — Budapest történetében mindazon igények kibontakozásának és kielégítésének jegyében áll, melyek a fővárosegyesítést és végső fokon magát a kiegyezést létrehozták. Az 1849-től 1867-ig, ill. 1873-ig terjedő korszak a testvérfővárosok hagyományos, elsősorban gazdasági funkcióinak a polgári forradalom által szabaddá tett tőkés fejlődés talaján olyan jelentős megerősödését hozta magával, mely — kihatva társadalmi szerkezetük átformálására éppúgy, mint az urbanizációs fejlődés vagy a kulturális élet teljesítményeire — Pest-Budát a Habsburg-birodalom magyarországi felében ténylegesen egyre inkább alkalmassá tette az egész magyar országos piac megszervezésére s ezzel mindazon igények sokoldalú megfogalmazására, kifejezésére és alátámasztására is, melyek Magyarországnak a birodalmon belüli lehető különállását célozták. Most, 1873 után, a városfejlődés második szakaszában, immár a megvalósult dualista Osztrák—Magyar Monarchia magyarországi felében, Budapest az évszázadok után ismét kiteljesedett államterület tényleges fővárosává is lesz: mindazon állami, pohtikai és adminisztratív funkciók központjává és az ezeket ellátó intézmények székhelyévé, melyek egy polgári állam fővárosához szükségképpen hozzátartoznak. A ha ritkán is, de időnként Budapesten tartózkodó királyi udvar, az országgyűlés, a minisztériumok, a felső bíróságok, az országos szakigazgatási főhatóságok egyre bővülő és az élet egyre több területét átfogó hálózatának kiépülése révén Budapest politikai és adminisztratív szempontból is egyaránt egyre több és több vonatkozásban lesz Magyarország központjává. Ennek megfelelően: a már a polgári állam fővárosának funkcióihoz szabott léptékben, az 1870-es évek elejének igényeire válaszolva kidolgozott tervek, előírások, elképzelések szerint fejlődik tovább korunkban is Budapest urbanizációja, igazgatása — éppúgy, mint politikai és kulturális élete. Pedig a fejlődés nem egyenletes ütemű: éppen legdöntőbb, az egész városfejlődés alapjául szolgáló pénzügyi vonatkozásaiban már a városegyesítés heteiben súlyos gazdasági válság rázkódtatja meg és kényszeríti stagnálásra erőit. Csak a nyolcvanas évek közepén jelentkeznek jelei a konjunktúrának, mely azután egyre erősödve, a fejlődést minden téren kibontakoztatva, a nyolcvanas évek végétől meginduló nagy fellendülésbe kapcsolódik majd bele. A városfejlődés e szakaszának lezárásakor, 1896-ban, a millennium az ünnepségeinek s az ezredéves kiállításnak kereteként szolgáló Budapest számára a kiegyezés, ill. a városegyesítés korában megfogalmazott igényeknek és az ezeket kifejező terveknek megvalósulását is jelenti. Mert a város útjának e mintegy 20 éve alatt végül is szinte egészében megvalósította mindazt, amit 1873-ban, az egyesítés korában mint a hazai fejlődés akkori üteme szerint csak hosszú időn belül megoldható feladatot tűztek ki eléje. Am, ha ez a körülmény magyarázatát adja is annak a viszonylagos egyensúlynak és összhangnak, ami egyes szélsőségei ellenére e korszak egészét a fejlődés minden területén jellemzi, ugyanakkor 1896-ra az is kiderül, hogy a korszaknak akár csak szűkebb értelemben vett városfejlődése is immár végére ért mindazoknak a lehetőségeknek, melyeket számára az induláskor létrehozott, ill. adott keretek és programok biztosítottak. Akár a gazdaság fejlődése vagy a hatalmasra nőtt népesség, vagy a nagyipar letelepítése számára még elviselhető költségek mellett nyújtott lehetőségek beszűkülését tekintjük, akár a város urbanizációs fejlődésének immár sokban elégtelen eredményeit, vagy a társadalmi szerkezet egyre ingatagabb egyensúlyát, akár — és talán legszemléletesebb módon — a városigazgatás intézményeinek és szervezetének a megoldandó feladatokhoz képest elavulttá, elégtelenné válását — minden azt mutatja, hogy a városfejlődés a negyedszázad összes eredménye ellenére a millennium éveire már minőségileg is új feladatok elé kerül. A főváros a várospolitika és kivált az adópolitika adott koncepciója mellett ugyanis már nem tud új reális lehetőségeket biztosítani a nagyipar letelepedése számára, éppúgy, ahogy az adott lakásstruktúrán belül az ingatlantulajdon kialakult rendszere is egyre kevésbé lesz képes megfelelő lakásokat biztosítani a város növekvő népességének. Ugyanúgy a város műszaki urbanizációja az adott technikai szinten már a legtöbb területen eljut teljesítőképességének 21* 323