Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

ként megfelelő tőkét is szerzett terménykereskedők feláramlása is Pestre. Vidéken ettől kezdve egyre inkább már csak a kisebb kereskedők maradnak: jórészt függvényei a Pestre jött, feltört nagyoknak, akik jelentős tőkéikkel most érkeznek meg a testvérvárosokba. E tőkék itt folytatják hallatlan sebességű forgásukat a Gründerzeit kibontakozása nyújtotta lehetőségek között. A folyamat, az egyes tőkés karrierek részletei, még tisztázatlanok — de kétségtelen, hogy Pest gazdasági vezetőszerepének roppant megnövekedése Magyarországon belül ennek a kettős, gazdasági és társadalmi folyamatnak, a megnyíló lehetőségeknek és az egész országból ideáramlani kezdő tőkéknek következménye. Es végeredménye is világos: a 1860-as évek elejére már egy mintegy 150 családból álló, jelentős és a gazdaság egyre több ágában rendkívül aktív, jórészt újonnan jöttékből vagy legalábbis most felemelkedettekből álló termény- (gabona-, fa-, dohány- stb.) kereskedőréteg működik Pesten. A Wolfnerek, Deutschok, Ullmannok, Brüllök, Herzogok, Baumgartenek, Baschok, Kohnerek, Neuschlossok, Strasserek, Lordok, Holitscherek stb. nevei jórészt most tűnnek fel először a testvérvárosok leggazdagabbjai között. A hatvanas évek elejétől egyre inkább a belőlük alakult részvénytársaságok veszik át a szemestermény-kereskedelem szempontjából életbevágó fontosságú malomipart, melynek nemcsak továbbfejlesztéséhez, de fenntartásához is az első, még az iparból indult pesti tőkések (Werther, Blum vagy Berger) a hitelviszonyok legkisebb megrendülésére is már gyengének bizonyulnak. Közülük sokan egyénileg is létesítenek (elsősorban ugyancsak a nyerstermény-kereskedelem általuk vitt ágához többé-kevésbé szorosan kapcsolódó) ipari üzemeket: a Neuschlossok faipari, a Wolfnerek bőripari üzemeket; Lord Sámuel gőzmalmot épít, Krausz, Mayer szeszgyárat. Ugyanők játszanak jelentős szerepet a hatvanas évek elejétől induló, jórészt spekuláción alapuló hitelügyi — és az így megnyíló hitelforrásokból ismét csak saját kereskedelmi és ipari nagyvállalkozásaikat alátámasztani képes vállalkozásokban is: bankelnökökként, igazgatósági tagokként vagy legalábbis főrészvényesekként. Űj, friss réteg ez, mozgékony, tőkéjét vagy legalábbis Iannak nagy részét állandóan mobilitásban tartó, szétágazó kapcsolatokkal az egész országban. Egy-egy család különböző tagjai gyakran különböző, egymást kiegészítő ós támogató cégek fejei, beltagjai, cégjegyzői. S növekvő létszáma és tagjainak gyors vagyonosodása révén egyre inkább ez a réteg veszi kezébe a gazdasági centrummá váló testvérvárosok országos hatáskörű gazdasági szerveinek: először a Lloyd Társulatnak és a Gabonacsarnoknak, majd 1863-tól az Áru- és Értéktőzsdének tényleges irányítását is. Hozzájuk csatlakozva kell megemlíteni még a Pestre korunkban érkező külföldi ám jórészt már ipari — tőkéseket: az olyanokat, akik már tőkével érkeznek, mint a sörgyáros Haggenmacher és Dreher, majd a malomalapító Barber — vagy az olyanokat, kik valamely fellendülő iparágban szerzett különleges ismereteikkel tudnak már korszakunkban karriert csinálni: itt elsősorban a nagy ácsiparos építkezési vállalkozó, a norvég származású Gregersen nevét említhetjük. Mindannyiuk közös vonása az, hogy a város korszakunkban kibontakozó új gazdasági funkcióinak ügyes felismerése és energikus, sokszor erőszakos kihasználása emeli fel őket abból a még csak középszerű helyzetből, melyben a korszak indulásakor Pesten vagy vidéken voltak. E két, a nagypolgár korszakunkbeli útjának mintegy szélsőségeit képviselő réteg között helyezkedik el a harmadik, ekkor még ugyanúgy nagy létszámú nagypolgári réteg. Azok a tagjai, akik ugyancsak még a reformkorban, vagy még előbb, már a napóleoni háborúk konjunktúrájában indultak el, tettek szert vagyonra és pozícióra, s akiknek ezt anélkül sikerült átmenteniök a forradalom utánra is, hogy ekkorra társadalmilag elszigetelődtek vagy a gazdasági élet új vállalkozásaiból tőkéiket megmerevítve kihúzódtak, gazdasági tevékenységükben stagnálni kényszerültek volna. A testvérvárosokat fellendítő gazdasági fejlődés törvényszerűségei persze már náluk is érvényesülnek: embereink már a városoknak a századelőtől kibontakozó új gazdasági funkcióiba teljes erővel bekapcsolódva, 48 után is annak áramlatában maradva nőnek nagyra. E funkciók már akkor is elsősorban kereskedelmiek, s elsősorban az életformák Pest-Budán és egyes nagyobb városokban gyorsabban, másutt lassabban meginduló polgárosodásához kapcsolódnak, így elsősorban az örökös tartományok és a nyugati piac sajátos iparcikkeinek, kézműáruinak, divatáruinak, a hazai textilipar nemlétében egyre keresettebb külföldi textilanyagoknak, norinbergi áruknak és déligyümölcsnek, fűszerárunak behozatalával: a város 1848 előtt legjelentősebb üzleteivel foglalkozó legnagyobb kereskedők azok, akik a régi nagypolgárságból 1848 után is tartani képesek pozícióikat. Még akkor is, ha ezek — mint láttuk a közös vámterület és a gyárak közvetlen eladói tevékenysége folytán átmenetileg sokban meg is gyengültek. Mellettük a technikai fejlődéssel egyre nagyobb szerephez jutó vaskereskedők maradnak meg mint a görögökön kívül a városnak (a vasárura irányuló állandó, szilárd igény folytán is talán legjobban konzervált) több generációra visszanyúló kereskedőcsaládjai. A terménykereskedelemből a kisebb mennyiség mellett is aránylag nagy értéket képviselő árufajták: a bor, a gyapjú s a dohány kereskedői tudtak már 1848 előtt is annyira megerősödni, hogy 48 után is fenntarthassák magukat a vezetőrétegben. Közülük az erősebbek már korán