Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

tika eszközeivel, a népszerűtlenség vádjával is szembenézve merik bebizonyítani, hogy a halál valóban az adott társadalmi rend törvényei szerint járja be a Budapestté váló Pest-Buda utcáit. Munkájuk nyomán majd az egyesített főváros új költségvetése fogja megteremteni azokat az anyagi alapokat, melyek elengedhetetlenül szükségesek az egészségügyi viszonyok megjavításához. A népességszám növekedése a műszaki modernizálás igényeinél nem csekélyebb erővel a A Közvágóhíd közélelmezéssel szembeni igények megnövekedésével is járt: a város egyre többet fogyasztott. Ez pedig a város élelemellátásának is megteremtette a maga közegészségügyi vetületét. Csak Pesten 213 mészáros működött. Valamennyi jogosult volt saját udvarán vágóhidat tartani s a húst a 112 hentessel együtt forgalmazni. Ismerve azonban a város hatalmas húsfogyasztását, világos, hogy a növekvő és zsúfolódó városban az állatok terelése, tartása, a fel nem használható belsőrészek elszállítása stb. hovatovább egyre tűrhetetlenebb lett: rontotta a levegőt, járványok és betegségek melegágyává vált. 1865-ben ezért a városi tanács megszüntette a magánvágóhidak nagy részét, és újakra sem adott ki több engedélyt. A 32 mészáros, akinek vágóhídja megmaradt, s akihez a többiek most már mint bérlők kényszerülnek becsatlakozni, így rendkívüli előnyökre tett szert; a városi képviselőtestületbe is bekerültek, és ők alkották a húsügyi bizottmány többségét. Az 1867-ben kibontakozó általános fellendülés sodrában az év elején egy héttagú konzorcium már javaslatot tett a városnak magánvállalatként egy közvágóhíd építésére, mely az engedélyidő lejártával a város tulajdonába menne át. A közgyűlés azonban 1868 elején kimondotta, hogy a közvágóhidat a város saját kezelésében fogja megépíteni, mégpedig a Soroksári út menti, akkor bérbeadott városi szántóföldeken. A húsügyi bizottmány, mely javaslatában a közvágóhidat még csak a szarvasmarhák vágására akarta korlátozni, részletesen ki is dolgozta a műszaki építési programot, s miután ezt a közgyűlés elfogadta, háromhavi határidővel pályázatot írt ki. A pályaművek beérkezése után, még az elbírálás előtt, a város bizottságot küldött ki Hamburg és más városok (Prága, Drezda, Berlin, Lipcse, Hannover, Frankfurt, München, Bécs) vágóhídjainak megtekintésére. Az I. pályadíjat ezután J. Hennick porosz építésznek adták ki, és megkötötték a szerződéseket a kivitelező vállalatokkal is. Az áraknak a pénzválság nyomán bekövetkezett emelkedése nem változtatta meg a város elhatározását: kitartottak az eredeti nagyságú vágóhíd építése mellett, vállalva még a ráfizetést is. 1870 tavaszán megindult az építkezés és 1872. augusztus 15-én a vágóhidat át is adták a használatnak. A 138 ezer négyzetméter kiterjedésű telepen kövezett utak és fasorok kötik össze az istállókat és a vágóépületeket: mindegyikben 30 vágókamra van, ezenkívül két bélmosoda, hűtőhelyiségek, fedett udvar, melyben a hússzállító kocsikat megrakják. A telep közepén van a próbavágóhíd: a csoportos szállítmányokbé>l kiemelt egyes állatok próbavágására; efelett emelkedik a telep víztornya: a telepnek saját vízvezetéke van, mely független a városi vízellátástól. A vágóhíd 480 — 600 marha tárolására van méretezve — a mellette fekvő marhavásártéren azonban, egyelőre nyílt állásokban, kb.öezer szarvas- és 10 ezer aprómarha helyezhető el. Az épület ünnepélyes felavatása 1872. július 27-én zajlott le, díszes gyülekezet jelenlétében, egy 25 mázsás magyar bika levágásával és legjobb részeinek barátságos villásreggeli keretében történő elköltésével. 1872. augusztus 15-tel a városban működő összes magán-marhavágóhíd működését beszüntetik; vágás ettől kezdve csak a közvágóhídon volt lehetséges, állatonkénti megfelelő bérösszeg fejében. Egyidejűleg kimondották a húsbehozatal tilalmát is, így többé Budáról sem lehetett húst szállítani Pestre — a városegyesítéssel azonban természetesen ez a probléma is megoldódik. 1873-ban az új közvágóhídon már 51 103 nagy marhát, 49 207 borjút és 58 315 más aprómarhát vágtak le: összesen 158 625 darabot. A vágóhíd létesítésével s a falusias-kisvárosias magánvágóhidak száműzésével Pest ismét nagyot lépett előre a nagyvárossá válás útján. A városokat azonban nemcsak a Duna vizétől vagy a járványos betegségektől kellett megvé- A tűzvédelem deni: legalább akkora veszéllyel fenyegetett a tűz is, hiszen a gőzerő rohamos és sokoldalú alkalmazása, továbbá a gázvezetékek a tűz minden korábbinál veszélyesebb és hatékonyabb formáit kezdik meg bevinni a városok szívébe. A tűzvédelemnek a feudalizmusból örökölt szervezete és technikai felszerelése néhány pár állandóan befogott ló, lajtok, szivattyúk, vödrök, létrák - s még mindig a lakosságból éppen odasereglők önkéntes munkája azonban egyre alkalmatlanabbnak bizonyult leküzdésükre. Ezen az abszolutizmus sem tudott segíteni az 1855-ben kiadott tűzvédelmi szabállyal, s csupán azt írta elő, hogy a városi tűzoltófecskendők karbantartására és kezelésére a városoknak hivatásos személyzetet kell alkalmazniuk, amely tűzveszélynél tartozik kivonulni, s fejük egy felügyelő kell hogy legyen. Pest város azonban egyelőre megelégedett három városi tűzőr alkalmazásával, és nemigen gondoskodott a felszerelések modernizálásáról sem. 1869-ben, mikor a városban már többszáz emeletes épület állt, alig három fecskendő volt alkalmas földszintesnél magasabb házak oltására, és ezek karbantartása is igen kezdetleges volt. így azután nem csoda, ha a gyárak, mint pl. a Ganz 1860-ban vagy az óbudai Hajógyár már 1855-ben, jobbnak látták maguk gondoskodni tűzvédelmükről; később a nagy malmok is