Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

szervezettségű iparágak, mint a tisztítás-pipere és a női kézműipar címe alatt szereplő foglalkozások. Utóbbiakban ugyanis 1870-ben mintegy 3700 munkást (csaknem teljes egészében nőket) összesen már csak 20 munkaadó foglalkoztat. Másrészt közelebbről megnézve az is kiderül, hogy az önálló mesterek számának említett kb. 1300 főnyi növekedése is egészében mindössze négy iparág: a cipész és csizmadia, a szabó, az asztalos és a lakatos szakmák mestereinek összesen 1358 főnyi létszámnövekedéséből állt elő olyan szakmákéból tehát, melyeknél a munkáslétszám 1857 ós 1870 közötti, már csak igen mérsékelt, mindössze 1375 főnyi, tehát még a mesterek számának növekedését is éppen csak hogy elérő növekedése a mesterek és az egész szakma általában gyenge, de ekkor mindenképpen már gyengülő anyagi viszonyaira, sőt az önállóknak is egyre nagyobb hányadánál feltehetően ténylegesen már csak bedolgozó voltukra enged következtetni. Am arra is a fejlődés képének negyedik jellemző vonásaként , hogy a szakmai differenciálódás és a munkáslétszám mennyiségi növekedése így gyakorlatilag végül csupán az önálló iparűzők egy keskenyebb rétegében érvényesülvén, itt, az eddigieknél feltételezetthez képest szükségképpen mégis jóval jelentősebb, már a minőségi változás felé mutató hatású volt. Akisiparos- A pesti kézműipar fejlődése ilyen módon tehát egészében éppen nem egységes; kettéválik ság vagyoni g ennek során korszakunk végére átalakul a kézműipar belső szerkezete. Az új szerkezet a vele differenciáló- SZemben

jelentkező társadalmi igényre éppúgy, mint korszakunk előző éveire jellemző módon tűnik elő az 1872. évi pesti, ill. az 1874. évi budai jövedelemadó-jegyzék iparágankénti és az adóösszeg nagysága szerint bontott csoportosításából. Ennek legjelentősebb tanulsága az, hogy r míg a budai

iparűzők száma (1203) az akkori pesti létszámnak (4739) csak egynegyede, addig az általuk fizetett jövedelmi adó a pestiének 1/6-ánál is kevesebb, ami a budai kézműiparosok számának már említett viszonylagos csökkenésén túl anyagi viszonyaiknak is jóval gyengébb voltát sejteti. Az adózók vagyoni struktúrájának képe Budán még inkább aláhúzza ezt a megállapítást: az 1203 adózóból 1075 adózik 50 forint alatt, és csak 17 iparos 200 forint felett; gyakorlatilag tehát teljesen hiányzik az a jobbmódú, emelkedő kisiparos réteg, melyet az igények által favorizált iparágak művelőiben Pestre — alaposabb elemzés után — majd annyira jellemzően találunk. E rétegben azonban éppen a legnépesebb iparágak (ruházati ipar, faipar, fémipar) vannak aránylag a leggyengébben képviselve; a magasabb adójú kategóriák nagy részét a még hagyományos, valamint a hús és a kenyér végig fenntartott hatósági árszabásai következtében bizonyos fokig monopóliumot élvező élelmiszeripari ágak (hentes, mészáros, sütő) mesterei alkotják, azok tehát, akik a városoknak a konjunktúrában sokszorosra nőtt vonzóerejét használják ki. Másrészt éppenhogy az új, a polgárosodással együttjáró és aránylag széles rétegeket érintő, az életszínvonal emelkedésével is alátámasztott életforma-változáson alapuló iparágak (ékszerész, órás, látszerész, kalapos, kesztyűs, művirágkészítő, selyemfestő, fényképész) mesterei jelennek meg e kategóriákban; kapcsolatukat az elég széles városi rétegek életformájában újonnan jelentkező elemekkel nem kell külön magyarázni. Es végül vizsgálatunk tanulsága szerint jól jövedelmeznek a konjunktúrában átmenetileg roppant fellendülő építőipar bizonyos szakirányú és nem túl népes ágazatai: az ács-, a bádogos- és részben az üvegesipar, valamint a megnövekedett kereskedelmi forgalom szükségleteinek kielégítéséhez kapcsolódó iparágak: a szíjgyártás és a kötélverés. A szakmai-ágazati csoportosítástól függetlenül általában is jellemző, hogy a kézműipar csak kevés számú önálló iparos által művelt ágai is aránylag jövedelmezőek: 16 ilyen iparág 273 önálló iparűzője közül 122, tehát 1/3-nál jóval nagyobb rész adózik 50 forint felett — és a 10-nél kevesebb személy által gyakorolt bizonyos iparoknál ezen arány még kedvezőbb. Jele ez annak is, hogy —- hasonlóan 1852 egy-egy vagy legfeljebb néhány mester által képviselt speciális iparágaihoz az ilyen iparágak pesti mesterei 1870—72-ben is a város szűkebb és tágabb környékét is ellátták áruval és szolgáltatásokkal. A fenti, több aspektusból összeállított adatok együttesen világosan érzékeltetik, hogy korszakunkban a pest-budai (ám elsősorban kétségtelenül a pesti) kézmű- és általában kisipar a teljes átalakulásnak, a régi struktúra bomlásának és egy új kialakulásának állapotában van. Az átalakulás feltételeit a gazdasági fejlődés alapjaiban végbement változások szabják meg; ezeknek egyik tényezője az, hogy egyre jobban szűkülnek a tömeges kézműipari árutermelés objektív előfeltételei. A tömeggyártást egyre inkább a gyárak veszik át, s amit a gyári termék konkurrenciáján a helyi gyáripar más irányú profilozottsága enyhít, annyit súlyosbít az egységes birodalmi vámterület létrejötte s a tömeges szállítás hallatlan megkönnyebbedése. A kézműipari tevékenységnek ilyen korlátozódása mutatkozik meg végül is az önálló iparosok számának az iparágak többségénél megfigyelhető stagnálásában is (ha ehhez nem egy esetben a lehetőségek csökkenését jól érző céhek az új jogosítványokkal szembeni ellenállása is hozzájárul). Ugyanakkor azonban az önállók számának ilyen mesterségesen is elősegített stagnálása teszi lehetővé, hogy a kézműipar még a beszűkült lehetőségek között is felvegyen mintegy 6000 főnyi munkaerőt és a meglevő kisüzemeknek mintegy 20 %-a képes legyen felfejlődni egy a magasabb adókategó-