Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)
Spira György: A FORRADALMI ORSZÁG SZÍVE 1848—1849
újból elszenvedni az ellenséges megszállásnak az év első hónapjaiban általuk egyszer már kellőképpen kiismert gyönyörűségeit, de részint attól a szándéktól is vezettetve, hogy ha már Pesten semmit sem tehetnek többé, legalább másutt tegyenek valamit még ezután is a forralegtovább dalomért. Sőt az elvándorlók száma talán éppen azért is, mert a pestiek az év elején immár kitartó a ma g U k bőrén is kitapasztalhatták, mit jelent a megszállás — most még nagyobbra is nőtt, pes 6 mint januárban: a július 2-val kezdődő héten csak útlevelet nem kevesebb mint 22 ezer ember váltott ki a pesti városházán, a házi tűzhelyüknek búcsút mondó pestiek összlétszáma pedig - az útlevél nélkül eltávozottakkal egyetemben — a 30 ezret is megközelítette (holott keresőkorú férfi Pesten ekkor együttvéve sem élt több 32— 34 ezernél). S az útnak indulók között voltak persze, akiknek - mint az országgyűlés tagjainak vagy a bankjegynyomda munkásainak meg a honvédsereg ruházati bizottmánya által foglalkoztatott szabóknak és a még raktáron lévő hadfelszerelési cikkek elszállítására kirendelt fuvarosok ezreinek — menniök is kellett. Egészen bizonyos azonban, hogy ezek zöme parancs nélkül is ment volna, amint a távozók óriási többsége valóban pusztán a maga elhatározásából kelt útra — puskaműveslegényektől és magánnyomdák dolgozóitól kezdve Tóth Gáspárig és a jónevű gombkötőmesterig, Kajdán Miklósig meg a leggazdagabb pesti kereskedők egyikeként számontartott Ullmann Frigyestől kezdve a névtelen kiszsidók sokaságáig. S amint önként hagyta el most hivatalhelyét a (januárban még gyanútlanul itthon maradt) pesti főbíró, Graefl s véle együtt Pest városának mindkét főjegyzője, valamint három tanácsnoka és három aljegyzője meg néhány alacsonyabb beosztású hivatalnoka s hozzájuk hasonlóan a budai városaikapitány meg az egyik budai alügyész is. Nem beszélve azokról, akik csupán július 8. után kerekedtek fel, s akiket a távozásra eszerint már végképp nem kényszeríthetett senki.124 Mert 8-án végül Kossuth és a kormány is elutazott Pestről. Némelyek pedig — bármennyire meglepő lehetett is ez — csak ekkor és éppen ekkor kaptak kedvet a kiindulásra. Szemere ugyanis - okulván abból, hogy azok a feltételes módban előadott sejtelmes kitételek, amelyekkel a június 30-i kormánynyilatkozat célozgatott a jövő eshetőségeire, éppúgy nem váltották ki a pestiekből az általa remélt visszhangot, akár korábbi ígérgetései sem — a kormány nevében 8-án közzétett búcsúkiáltványában végre kertelés nélkül szólt a főváros lakóihoz: először is nyíltan megmondta, hogy ,,a fővárost védelmezni a haza veszélyeztetése. . . nélkül nem lehetséges"; majd beletörődve a helybeli „keresztes hadak" szervezése érdekében kifejtett eddigi erőfeszítések eredménytelenségébe — közölte, hogy többé a kormány sem látná értelmét annak, ha a főváros környékén a honvédcsapatok elvonulása után bárki is gerillaharcba próbálna kezdeni; s miután így legalább közvetve elismerte, hogy előzőleg felelőtlen követeléssel hozakodott elő, ezúttal már csak annyit kért a kiáltvány címzettjeitől, hogy aki viszont köz ülök ezután is kész a harcra, az most csatlakozzék a távozó honvédcsapatokhoz és a továbbiakban emezek oldalán „legyen bajnoka a keresztes háborúnak". A pestiek pedig, akik az utóbbi napokban olyannyira részvétleneknek mutatkoztak, most, amikor Szemere már bizonyára semmit sem várt tőlük, de első ízben - úgy fordult hozzájuk, mint aki felnőtt és gondolkodó embereket lát bennük, egyszerre megmozdultak, s a múzeum piacán 10-én is, 11-én is baltákkal, fütykösökkel és lándzsákkal felfegyverkezett emberek százai gyűltek össze, hogy azután -- a várost végérvényesen épp e két nap folyamán kiürítő honvédcsapatok nyomdokaiba lépve -fehér kereszttel ékesített vörös zászlók alatt meginduljanak a honvédsereg alföldi táborhelyei felé. Az a kavarodás tehát, amely július 1-én támadt Budapesten, teljesen csupán tíz nap múlva ült el, mikor a városból kivezető úton a távolba veszett az utolsóként létrejött „keresztes had" zászlaja is, amelyet Kortsák József, a népszerű bádogosmester emelt magasba. Ekkor viszont egyszerre temetői csend borult a városra, mivel a forradalom itthon maradt hívei most szinte valamennyien négy fal közé zárkóztak. Részint azért, mert — mint némely egyenruházati cikkek szállítására szerződött óbudai zsidók — idejét látták a munkapadokhoz való visszatérésnek, hogy a következő napokban - ha Budapest időközben az ellenség mögöttes területévé lesz is - megint utánpótlást küldhessenek majd a honvédcsapatoknak. Nagyobbrészt azonban csak azért, hogy elhárítsák maguktól az ellenforradalomhoz szító vagy csupán saját sorsukkal törődő városlakók kárörvendő pillantásait. Ámbár a valóságban teljesen töretlen diadalérzettel ekkor az ellenforradalom legmegrögzöttebb helybeli hívei sem nézhettek a jövőbe. Mert hogy a császáriak, mihelyt módjuk lesz rá, kegyetlenül meg fogják torolni a főváros lakóin a forradalom érdekében kifejtett tevékenységüket, az nyilvánvaló volt. Es hogy a bosszúhadjáratban lesz-e majd megállás, hogy a forradalmárok megleckéztetésének vágya, ha egyszer szabadjára engedik, nem fogja-e átlépni az ő küszöbeiket is: azt pillanatnyilag maguk is csak súlyos aggodalmakkal eltelve latolgathatták.125
