Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)

Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1686 - 1790

Buda fejlődése már az indulásnál is zavartalanabb, később pedig egyenletesebb volt, mint Pest fejlődése. Volt-e, maradt-e Budán lakosság a felszabadító ostromok után? A korábban feltárt forrásanyag és különböző elbeszélő források, útleírások alapján úgy tudtuk, hogy nem. Került elő azonban néhány adat, amely azt bizonyítja, hogy az ostromok nagy pusztításai után is voltak, költöztek ide vissza olyan lakosok, akik a török uralom alatt is itt éltek, akiknek itt - főképp a Vízivárosban — házuk, a budai hegyekben szőlőjük volt. Pesten is átvészelte az ostromok idejét néhány rác család. A Buda visszafoglalásakor fogságba esett törökök közül csak igen kevesen maradtak a városban, főképp asszonyok, lányok és gyerekek. A nők azonban szinte kivétel nélkül katonákkal kötöttek házasságot, tehát nem lettek állandó lakosai a városnak.

9 Új és nagyarányú telepítésre illetőleg letelepedésre volt szükség. Az Udvari Haditanács 1086. szeptember 29-én Rabattá főhadbiztoshoz intézett rendeletében kifejtette azt a kívánságát, hogy ,,a legjobb lenne a Felső várost (a Várat) csupa némettel és katolikussal, az alsót (a Vízivárost) pedig magyarokkal és rácokkal vegyesen betelepíteni és lakhatóvá tenni". Ezt a kívánságot néhány hét múlva az Udvari Kamara mint szolgálati utasítást közölte a budai Kamarai Felügyelőséggel, a Vízivárosra vonatkozó részt Pestre is kiterjesztve. A meginduló betelepedésnél, illetőleg telepítésnél ugyan ennek az utasításnak a szempontjait igyekeztek érvényesíteni, de ez elsősorban az ingatlanbirtokot és polgárjogot szerezni kívánókra vonatkozott. A városban letelepedők körét kívánták korlátozni azok az 1688-ban kiadott rendeletek, amelyek arról intézkedtek, hogy a lutheránusok, kálvinisták és zsidók Budától távol tartandók. Ezek a nem katolikus vallású telepesek elsősorban nem a háztulajdonosok között jelentkeztek. Az állandó letelepedés vagy huzamosabb itt tartózkodás céljából Budára jövő nem katolikusok a katolikus vallásra való áttéréssel igyekeztek a letelepedés akadályán túltenni magukat. A budai jezsuiták 1687 —1698 között 720 protestánst (lutheránust és kálvinistát), schismaticust (görögkeleti rácot) és mohamedánt (törököt) térítettek át a katolikus hitre. A sikeres áttérítés eredményének értékelésénél azonban figyelembe kell venni azt is, hogy a jezsuiták a protestánsok térítése során éppúgy nem ütköztek egy másik egyház korlátozó ellenállásába (protestáns pap nem volt a városban), mint a törökök térítése során sem (a mohamedán vallásgyakorlatnak nem volt meg az egyházi lehetősége). A görögkeleti (rác) térítés eredménye viszont csekély volt; a budai délszláv lakosságnak vallásuk rendszeres gyakorlását nem korlátozták: volt templomuk, voltak papjaik. Az áttérítés sikerének a legerősebb tényezője azonban az egyházi és kamarai részről rendeletekben is megnyilvánuló vallási türelmetlenség volt. Ezeknek az áttérítetteknek a nevei nem szerepelnek a városi igazgatás egykorú irataiban, és nem találkozunk velük a budai Kamarai Adminisztráció levéltárának irataiban sem. Ezek nem lettek polgárok, mert akkor vagy a Polgárkönyvben vagy a tanácsi (tanácsülési) jegyzőkönyvekben szerepeltek volna. Nagy részük nem lehetett állandó városi lakos sem, mert akkor szinte elképzelhetetlen, hogy a városi hatóságnál ne lett volna valami, írásban is rögzíteni szükséges nyoma a városban tartózkodásuknak. Hogy katonák voltak-e (a férfiak) vagy itt élő - polgárjoggal nem bíró — lakosok feleségei (a nők), arra a jezsuiták feljegyzései nem utalnak. Az mindenesetre kétségtelen, hogy áttérítésük időpontjában Budán tartózkodtak, akár mint katonák, akár mint lakosok vagy lakosok feleségei.

10 Budán a felszabadulás utáni első évtizedben az új lakosok letelepedése hatalmas mértékű volt. A Várban és a Vízivárosban több mint 400 háztulajdonos neve ismeretes 1696-ból, de lakott volt már az Országút és az Újlak is, és a lakosság nyilvánvalóan nem korlátozódott a háztulajdonosokra. A nevek alapján ítélve: ekkor az új telepesek túlnyomé) része német volt. Az is tény viszont, hogy Buda visszavívásának első évfordulóján, 1687. szeptember 2-án a császári résnél (azon a helyen, amelyet a császáriak legelőször foglaltak el) tartott ünnepségen, ágyúk dörgése közben az Ambrus-féle himnusz elmondása után, két nyelven, magyarul és németül tartottak a jezsuiták szónoklatot.

11 Magyarul nem értő hallgatóság esetén erre nem lett volna szükség. A felszabadulás után nagy számban telepedtek le Budán rácok is. Csernovics Arzén pátriárka püspökeivel, a belgrádi rác polgárokkal, valamint az 1690 nyarán Szerbia különböző vidékeiről Belgrád környékén gyülekező néhány ezer családdal a török csapatok elől Magyarországra menekült. Ezek a menekülők 1690 november első felében jelentek meg Budán. A Kamarai Adminisztráció a menekülteket a következő helyeken telepítette le: mintegy 1000 családból álló részt a belgrádi bíró, Milutinovics Iván vezetésével Szentendrén, egy csaknem 600 családból álló részt pedig Budán, a felszabadulás óta pusztán álló Tabánban, kisebb csoportokat pedig Pomázon, Csobánkán és Érden. A Tabánban az 1696. évi összeírás szerint több mint 1000 rác család lakott (615 háztulajdonos és 431 lakó). Ha öt személyt számítunk egy családra, a rác lakosság lélekszáma mintegy 5000 fő lehetett. Ezeknek legnagyobb része Csernoviccsal jöhetett ide, csak elenyésző azoknak a száma, akik a török uralom alatt is itt lakván, 1690 után visszaköltöztek Budára. Buda lakossága a visszafoglalás után Telepítések Nem katolikus valláséi telepesek Magyarok Rácok letelepedése Budán 1690-ben 9 Budapest története III. 129