Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)
Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1790 - 1848
248. Szentpéteri József: Ghyczy Kálmán tintatartója, 1845 Szentpéterinek Pesten egy-két év alatt sikerült ugyan felvétetnie magát az aranyműves céhbe, de gyökeret verni Pesten nem tudott. A gazdasági viszonyok romlása idején, 1812-ben Losoncra költözött. Harminchét éves volt 1818-ban, amikor ismét Pesten — már véglegesen — letelepedett. Megrendeléseket bőven kapott, munkássága — ma ismert művei alapján is — igen változatos: kannák, serlegek, háztartási felszerelések, viseleti tartozékok, lóverseny-plakettek, kegyszerek református és katolikus egyházak számára. Helyes formaadással, mértéktartó díszítéssel, a francia és a bécsi ötvösség gazdagságának átvételével és átfogalmazásával (s nem másolásával) a gazdagodó nemesség és polgárság művészi igényeit elégítette ki. Messze kimagaslott az egyáltalán nem tehetségtelen pesti mestertársai közül, akiknek a munkássága az övétől eltérően a német eklektikus ötvösség vonalába illeszkedett. Ami még inkább megkülönböztette pesti kortársaitól: művészi törekvéseinek biztosítása céljából a gépi munkától való tartózkodása, a kézi munka fontosságának a hangsúlyozása. Öntött vagy préselt díszítéseket alkamazott csupán, egész tárgyai soha nem készültek gépi úton. Szentpéteri József munkássága kétirányú volt. Készített — pénzkereseti okból — használati edényeket, egyházi felszereléseket, de művészi tevékenységének fő célja domborművek készítése volt. Legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy az ötvösművészetnek ismét rangot szerezzen. Sanyarú körülményei nem engedték meg, hogy teljesen a művészetnek szentelhesse az idejét. Vágya az volt, hogy csak művészi munkákon dolgozzon, a segédjei pedig a könnyebben készíthető munkával hajtottak volna hasznot, mint azt a bécsi mestereknél tapasztalta. Neki segédje aligalig volt, megrendelője is kevés. Nagy domborműveit megcsodálták, de ezek nem szereztek neki „ismeretséget, hitelt és Kundschaftokat", mint a kedvező körülmények között dolgozó bécsi mestereknek. Munkáját ennek ellenére sem adta fel, szívósan, a reménytelenség ellenére is folytatta. Hitt a művészetben, nem hagyta abba, mint a szintén rimaszombati származású szobrász, Ferenczy István, aki még a kedvezőbb körülményei ellenére is reménytelennek látta nagy céljának, a magyar nemzeti szobrászművészetnek a megvalósítását. Szerűpéteri és Szentpéteri mint művész: kimagaslott magyar és pesti kortársai közül. Hasonló szándékú tárLibay S a, a vele csaknem egyidős Libay Sámuel Besztercebányán dolgozott, és míg Szentpéteri elszánt Samuel sz ívóssággal készítette történeti témájú domborműveit, Libay hasonló elszántsággal ezüst-fii ig-
