Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)
Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1790 - 1848
végül bukásának allegóriáját, a Haldokló Eurydicét, amelyet kortársai a legjobb művének tartottak. E szobor talapzatára azoknak a megyéknek a nevét írta, melyek az országgyűlésen a Mátyás-emlék ellen szavaztak. Ferenczy István a Mátyás-emlék végleges kudarca után visszavonult a szobrászattól. Nem kívánta folytatni a reménytelen küzdelmet a magyar szobrászművészet megteremtéséért. Vári házának az udvarán összetörte összes gipszmintáját, a Rómában vásárolt ,,antik" szoborgyűjteményét eladta a Nemzeti Múzeumnak, és szülővárosába, Rimaszombatba költözött. Pesti működése reménytelen küzdelem volt a magyar szobrászat megteremtéséért, de ehhez az ő tehetsége kevés volt. Kísérlete mindenesetre intő példa volt kortársai és utódjai számára, de az elvitathatatlan, hogy — mint életrajzírója, Melier Simon megállapította — ő volt a magyar művészi öntudat megalapítója. „Üdvldde" A Mátyás-szobor felállítására nem került sor, emlékszobrok felállításának a gondolata azonban továbbra is napirenden maradt. Emlékállításra tett javaslatot 1843-ban Ferenczy Mátyásszobrának legnagyobb ellenzője, Széchenyi István is: a nemzet nagyjainak a temetőjét javasolta a Gellérthegyre. „Üdvleidé"-nek kívánta nevezni ezt a Pantheon-szerű emlékkertet, amelynek az elgondolásánál az angol Westminster volt a közvetlen példaképe (s talán a firenzei Santa Croce és a velencei San Giovanni e Paolo vagy a Frari). Széchenyi István az Üdvleldét egyszerű emléktemetőnek szánta. Megvalósulása azonban előbb-utóbb — az ugyanebben az időben létesített — regensburgi Walhallához és a müncheni Ruhmenshalléhoz hasonlóan maga után vonta volna a szobrászati díszítést is. Az Üdvlelde nem valósult meg, de a negyvenes években a nemzet nagyjai emlékének megörökítésére számos törekvés jelentkezett. Egyetlen emlékszobor került azonban csak felállításra: a Sütő utcai Aignor-házat 1847-ben Árpád szobrával díszítették. Marco Míg Ferenczy István reménytelenül küzdött a magyar szobrászat megteremtéséért, s amikor Casagrande még úgy tűnt, hogy sikereinek tetőpontján ez a küzdelem eredményes is lesz, akkor került Magyarországra a velencei származású Marco Casagrande, akit Pyrker László egri érsek hívott 1833-ban az akkor épülő egri székesegyház külső és belső szobrászati díszítéseinek elkészítésére. Egri munkájának a befejezése után Hild József hívta Pestre, ahol megbízást kapott az Ullmannház nagytermének szobrászati díszítésére. Pestről 1841-ben műhelyét Esztergomba helyezte át, és ott Kopácsy Sándor esztergomi érsek megbízásából folytatta a bazilika Ferenczy István által elkezdett szobrászati díszítését. Casagrande legjobb magyarországi alkotásai az Üllmannházba készített domborművei voltak. Nem különösebben kiemelkedő munkásságával is jó nevet szerzett magának és megbecsülést a szobrászatnak. Ennél is nagyobb jelentősége volt azonban annak, hogy műhelyében számos magyar tanítványt nevelt, akik (legalábbis az épületszobrászat terén) hasznos munkát végeztek. Ferenczy István a Mátyás-emlékkel bukott meg mint szobrász, egy fiatalember, a poprádi születésű Alexy Károly viszont éppen ekkor szintén egy Mátyás-szoborral tűnt fel és nyert társadalmi s műértői elismerést. Társadalmi elismerést a magyar nemességtől a pozsonyi országgyűlésen, műértőit pedig attól a Henszlmann Imrétől, akit éppen Ferenczy István Mátyás-emléke késztetett arra, hogy a nemzeti művészet elméleti alapvetését megírja. Alexyre az a szerep várt, amelyet Ferenczy sikertelenül próbált: a magyar emlékmű-szobrászat megteremtése. Bécsből Pestre költözött, 1845-ben megbízták a Hermina-kápolna szobrainak a tervezésével, de a kivitelezésre a szerényebb építési megoldás miatt nem került sor. Műveit bemutatta a Műegylet kiállításán 1846-ban, a következő évben pedig Marastoni festőiskolájának egyik termében, de sikert nem ért el. József nádor szobrának elkészítésére sem ő 238. A tabáni lebontott szerb templom ikonoszt ázisa kapta a megbízást. 30 Alc.fi/ Károly
