Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)

Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1790 - 1848

jó néhány hazai főúri gyűjteménynél is. A városi polgárságnak vajmi kevés szerepe volt ezeknek a könyvtáraknak és gyűjteményeknek a létrehozásában és fejlesztésében. Ezek nagyrészt nemzeti intézményekként azonban az ország fővárosának a szerepét erősítették ezen a téren is

1 3. IRODALMI ELET Irodalmi szalonok Pesten A cenzúra megerősödése írók a Martinovics-mozgalomban A budai és pesti nyomdák háttérbe szorulása Könyvkereskedések, könyvkiadók Az irodalmi élet fejlesztője a XVIIL század utolsó évtizedében egy-két pesti szalon volt.

28 Ezek közül az első helyen továbbra is a Ráday család pesti háza (és péceli kastélya) állott. A Ráday-ház mellett a pesti, illetőleg a Pesten megforduló írók szívesen látogatták Peleznayné Podmaniczky Anna Mária házát. A harmadik jelentős szalont Schedius Lajos, a pesti egyetem fiatal esztétikatanára tartotta, akinél a városban élő tudósok fordultak meg sűrűn. Schedius házában vetette fel Kármán Jé>zsef 1793-ban az eszmét, hogy Pestet irodalmi központtá kell tenni. E cél érdekében Pajor Gáspár orvostanhallgatóval együtt Uránia címen negyedévenként megjelenő folyóiratot indított 1794-ben. Az Uránia azonban, bármennyire is időszerű volt a megjelenése, elkésett. Csupán három kötete jelent meg; a politikai reakció, majd a Martinovicsmozgalom felfedezése és felszámolása folytatását akkor is lehetetlenné tette volna, ha Kármán József életben marad. 1795. jiinius 3-án halt meg, váratlanul és fiatalon. A politikai reakció az irodalmi életnek, valamint közvetve Buda és Pest szellemi központ szerepének a kibontakozását II. József halála óta fokozatosan erősödve igyekezett megakadályozni. Ennek legeredményesebb eszköze a cenzúra volt. Az 1790—91. évi országgyűlés még bizottságot küldött ki a sajtószabadság előkészítésére, a bécsi udvar azonban ezzel párhuzamosan a forradalmi eszmék terjedése miatt a cenzúrát szigorította meg nagymértékben. A francia forradalomról szóló híreket 1790 augusztusától kezdve az újságok csak a hivatalos Wiener Diariumból vehették át, 1791 júliusától kezdve pedig már említést sem volt szabad tenni a francia eseményekről és a forradalmi mozgalmakról. I. Ferenc koronázása után megszaporodott az eltiltott és az utólagosan elkobzott könyvek száma, és éberen ügyeltek arra, hogy a legkonzervatívabb felfogású cenzorokat alkalmazzák. A cenzorságra pályázó felvilágosodott Verseghy Ferencet egyik műve elkobzásával tették lehetetlenné, büntették meg, s csak egy bűnbánó nyilatkozat megtétele után térhetett vissza nagyszombati papi fogságából Budára. Itt azonban Verseghy, aki az 1790-es évek elején az egyik legtermékenyebb író volt, önkéntesen visszavonult a nyilvános irodalmi szerepléstől, mint írta ,,csak azért, hogy titkosb tollam ezentúl kellemetesb hasznot hozhasson az árva magyarnak". A ,,titkosb" tollak és a titkos összejövetelek váltották fel a nyilvános irodalmi életet. A Martinovics-mozgalomban írók is részt vettek: a fővárosiak közül Verseghy Ferenc, Szentjóbi Szabó László, Aszalay János, a vidékiek közül Kazinczy Ferenc, Bacsányi János, azután az ifjabb Landerer Mihály budai nyomdász. A megtorlás kegyetlen volt: halálbüntetések, amelyeket az írók esetében határozatlan ideig tartó börtönbüntetésre változtattak. Az összeesküvésben részt nem vevő, de ismert szabadgondolkozókat, mint például Kreil Antal és Koppi Károly egyetemi tanárokat, az összeesküvőkkel való érintkezésük és állítólagos kijelentéseik miatt megfosztották katedrájuktól és kitiltották Pestről; másokat felügyelet alá helyeztek. Még jobban megszigorították a cenzúrát, a könyvrevíziót: a Helytartótanácsnál könyvvizsgáié) hivatalt létesítettek, és megszüntették II. Józsefnek azt a rendelkezését, amely szerint a cenzori igazságtalanság ellen fellebbezni lehetett. Igyekeztek elnémítani a sajtéit, különösen a magyart, megtiltván a magyar újságoknak nemcsak a francia, hanem általában a külföldi hírek közlését. Egy évtizedes hallgatás és mozdulatlanság következett Buda és Pest irodalmi életében a Martinovics-mozgalom felszámolása után. Az a központi szerep, amely az 1790-es évek első felében már-már az ország szellemi fővárosának a rangját ígérte Budának és Pestnek, 1795 után egyáltalán nem volt tapasztalható. Megfosztva agilis szellemi irányítóiktól, nemcsak a városok húzódtak vissza, hanem a vidék is idegenkedve, bizalmatlanul fordult el a megfélemlített várostól. A rendőrség és a kormány hatóságok éberen figyelték és fojtották el csírájában még a gyanúsnak tűnő gondolatokat is. A cenzúra ebben az időben Budán volt a legszigorúbb. Ezért a budai és a pesti nyomdák, amelyek korábban vonzották a vidéki kiadványokat is, egyre inkább háttérbe szorultak. Az alföldiek Debrecenbe és Vácra jártak, a dunántúliak Pozsonyba és Bécsbe. A budai egyetemi nyomda, noha privilégiuma volt, csak 1804 után lendült fel. A másik két budai nyomdáról, a Landerer- és a Patzkó-féléről, valamint a pesti Landerer-nyomdáról 1803-ban azt írta Virág Benedek Kazinczynak, hogy „többnyire alusznak. Ha felébrednek is, tsak kalendáriumot, Lelki kintset, Szentek dudáját s dinom-dánom verseket látnak magok előtt." Egyedül a pesti Trattnernyomda volt jelentős, különösen a magyar irodalom számára. A korábbi könyvkereskedések (könyvkiadók) közül csupán három maradt fenn: a Weingand(1801-től kezdve Eggenberger-), a Kilián- és a budai Diepold-féle. Ez a három és a XIX. század