Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)

Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1790 - 1848

A környék lakosságáriak nemzetiségi megoszléisa Katolikus plébániák A katolikus egyház és a magyar nyelv többi városrészben arányszámuk, az Országúton és Újlakon a számuk is elenyésző volt. A szerbek túlnyomó része a Tabánban lakott, a szlovákok megoszlottak az egyes városrészek között, a legtöbben szintén a Tabánban éltek. Itt volt a legmagasabb a zsidók száma és arányszáma is (több mint 10 százalék). A Tabánon kívül Újlakon és a Vízivárosban volt még jelentősebb zsidó lakosság. Óbudán szintén a németség volt ekkor többségben, a lakosságnak 53 százalékát tette ki. A zsidók arányszáma csaknem 32 százalék, a magyaroké pedig csak 12,5 százalék volt. A németek, zsidók és a magyarok mellett jelentéktelen számú szlovák, szerb, olasz és román élt még Óbudán. A környékbeli helységek közül tiszta magyar lakosságú falu csak Palota és Csaba volt. Vegyes — magyar, német, szlovák — lakosságú volt Cinkota és Keresztúr, valamint német, dalmát lakosságú Csepel. Soroksárt, Tétényt, Promontort, Albertfalvát, Hidegkutat és Békásmegyert német faluknak nevezték, de ezekben is éltek (ha nem is nagy számban) magyarok, Soroksáron és Promontoron pedig szlovákok is.

46 A két város — és bizonyos mértékben a környék falvai — lakosságának nemzetiségi összetétele a XVIII. századhoz képest a XIX. század első felében megváltozott. Ez a változás különösen Pesten volt jelentős a magyar lakosság számának a megnövekedése következtében. A magyarok számának növekedése elsősorban nem a kereskedők és a kézművesek között volt tapasztalható, hanem a nemesek, ügyvédek, tisztviselők, értelmiségiek és a város napszámos, szolga népességének a körében. Ugyanakkor a magyarosodási folyamat során is növekedett ez a szám. A lakosság nemzetiségi tagolódása és összetételének változása az egyházi szervezetben is jelentkezett. Az egyes vallásoknak (elsősorban a katolikusoknak és a görögkeletieknek) az egyházi szervezetei a városokban és a környék helységeiben már jórészt a XVIII. század folyamán kialakultak, s ezek a szervezetek a XIX. század első felében a lakosság növekedésének a mértékében változtak, és új egyházi szervezetek is létrejöttek az újonnan települt lakosság vallási felekezetei számára.

47 A katolikus egyháznak Budán, a Várban a három plébániája volt: a „Nagyboldogasszony, Magyarország védasszonya mennybemeneteléről" nevezeit plébánia (a mai Mátyás-templom), a királyi palotában levő Szent Zsigmond-plébánia (udvari várplébánia) és a Szent János evangélista-plébánia, amely 1819-től kezdve működött, mint a budai helyőrség plébániája. A Víziváros katolikus lakossága három plébánia között oszlott meg: a Szent Anna-plébánia, a Szent Erzsébet-plébánia és a kapucinusok Szent Erzsébetről nevezett plébániája között. A tabáni katolikusok a Szent Katalin-, a krisztinavárosiak a Havas Boldogasszony-, az országútiak a Szent István első vértanúról nevezett, az újlakiak a Sarlós Boldogasszony-plébániához tartoztak. Az országúti plébániának volt leányegyháza (filiája) 1831-től kezdve az irgalmasrendi szerzetesek kórházában. Pesten a XVIII. század végén négy plébánia volt: a belvárosi Nagyboldogasszony-főplébánia, a Józsefvárosban a Szent József-, a Terézvárosban a Szent Teréz-plébánia, és a Belvárosban működött 1822-ig az Alcantarai Szent Péterről elnevezett ferences plébánia. A XIX. század első felében három új plébánia is alakult: 1817-ben a lipótvárosi Szent István-, 1822-ben a ferencvárosi Szent Perenc-plébánia és ugyanebben az évben a Szent Rókus-plébánia. Volt katolikus plébánia Óbudán (Szent Péter és Pál), Békásmegyeren (Szent József), Hidegkúton (Sarlós Boldogasszony), Promontoron (Szent Lipót), Tétényben (Nagyboldogasszony), Csepelen (Kisboldogasszony), Soroksáron (Mária mennybemenetele) és Csabán (Nepomuki Szent János). Palotán a dunakeszi plébániának, Cinkotán a csömöri plébániának, Keresztúron a csabai plébániának, Albertfalván a promontori plébániának volt leányegyháza. Buda, Pest, Óbuda és Békásmegyer az esztergomi, Hidegkút, Promontor, Tétény és Csepel a fehérvári, Soroksár és Csaba pedig a váci egyházmegyéhez tartozott. Ezeknek a városoknak és falvaknak a templomaiban általában az ezekhez az egyházmegyékhez tartozó világi papok látták el az egyházi tisztet, csupán Budán működtek plébánosként a Vízivárosban a kapucinusok, az Országúton a ferencesek, s Pesten az egyik plébánián — egy ideig — szintén a ferencesek. Ezeken a szerzetesrendeken kívül Pesten működtek még a piaristák, a szerviták és az angolkisasszonyok, Budán pedig az Erzsébet-apácák és az irgalmasrendiek. A katolikus egyházban nemzetiségi megoszlás — legalábbis ami a hívek szervezeti hovatartozását és hitéletét illeti — nem volt. Németek, magyarok és minden más nyelven beszélők nem nemzetiségi alapon, hanem kizárólag a katolikus vallás alapján alkottak közösséget, s az egyházi életet nem a hívek által beszélt nyelv, hanem az egyház hivatalos nyelve, a latin tette egységessé. A nyelv szerepe a szentbeszédeknél lépett előtérbe. Ahol a hívek többsége német volt (s a XVIIL század végén és a XIX. század elején csaknem mindegyik budai és pesti plébániára ez a jellemző), ott az egyházi beszédeket általában németül tartották, de ugyanakkor figyelemmel voltak a más nyelveket (a magyar és a szlovák nyelvet) beszélő hívekre is.

48