Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)

Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1790 - 1848

A pesti, budai és óbudai ,,gyárak" lerakatainak a száma azonban jelentéktelen volt ebben az A gyárak időben az egyéb magyarországi, de főleg külföldi (ausztriai, cseh- és morvaországi) gyárak leraka- lerakatat tai mellett. Dorffinger András az 1827-ben megjelent pesti útmutatójában 103 lerakatot sorolt fel a városban. A helyi gyárak közül csak a Valero-, Wagner-, Rosconi-, Laszki-, Mauthner-, Rothberger-, Kehrer-, Kanitz-, Vogel- és Hesz-gyáraknak volt a városban lerakatuk. Az összes lerakatok közül vas- és acélipari (vas, vasöntvény, acél, harangöntő, lakatos) volt 11, kő-, agyagés üvegipari (üveg, kőedény, fazekasedény, tűzállócserép, porcelán, tükör, csillár) 24, faipari (bútor) 11, bőripari 6, fonó- és szövőipari (vászon, gyapjú, posztó, selyem, kattun, fonal, szőnyeg, tapéta) 17, ruházati ipari (ruha, kalap, harisnya, sál, kendő, csipke, nürnbergi áru) 9, vegyészeti ipari (vegyitermék, viasz, éter, nyomdafesték, gyufa, gyutacs) 8, élelmezésipari (bor, pálinka, likőr, dohány, savanyúvíz, olaj) 11, egyéb ipari (cilinderlámpa, arany- és ezüstdrót, csipke, játékkártya, viaszosvászon) 6.

62 A dekonjunktúra gazdasági nehézségei ellenére is jelentkező helybeli és vidéki igényeket — a céhes ipar szolgáltatásain túlmenően — ezek a lerakatok könnyen kielégítették. Ugyanakkor azonban az esetleges vállalkozási kedvet vagy gyáralapítási szándékot nemcsak a tőkehiány, a szakmunkáshiány hiúsította meg már csírájában, hanem ezeknek a gyári lerakatoknak a konkurrenciája által okozott bizonytalanság is. C) Üzemek a gazdasági élet fellendülése idején A harmincas évek elejétől kezdve ismét gazdasági fellendülés következett. Ez a fellendülés a belső piac jelentős bővülésének, a mezőgazdasági termelés eredményének és ezzel kapcsolatosan a kereskedelmi tevékenységnek a következményeként Pest és bizonyos mértékben Buda és Óbuda rohamos fejlődésének lényeges tényezője volt. A kereskedelem szerepe a városban erősödött, a kereskedelmi tőke felhalmozódása növekedett. Az országgyűlésen a kereskedelmi forgalom szabadságáért harcoltak, hiszen nem volt olyan gyáripar az országban (Pesten pedig még kevésbé), amelyet a külföldi árukkal szemben vámokkal kellett volna megvédeni. A kereskedelmet kívánták fejleszteni, és ha az iparfejlődés gondolata fel is merült, ezt a kereskedelem fejlődésének a megvakósulásától várták. Pesten, Budán és Óbudán 1830-tól 1840-ig mintegy 20 új üzem alakult. Ezek között jó néhány (például kesztyűs-, kalapos-, tímárüzem) tulajdonképpen nem tekinthető gyárnak, hanem csak a céhes keretekből szabadulni, tehát fejlődni kívánó műhelynek. Akár helyi műhelyekről, akár külföldi, főképp bécsi mesterek itteni megtelepedéséről, akár — külföldi vagy hazai — kereskedelmi tőkéből létrehozott vállalkozásokról volt szó, a fejlődési lehetőséget ezeknek az üzemeknek az biztosította, és alakulásuknak az alapvető oka az volt, hogy Pesten, az ország kereskedelmi központjában a nyersanyagbeszerzést a legkönnyebben és a legolcsóbban lehetett megoldani. Továbbá: hogy — bár a céhes kötöttségek igen erősen érvényesültek — a munkaerőszükségletet is könnyen és olcsón ki tudták elégíteni az érvényesülni akaró szakmunkások számára nagy lehetőségeket kínáló városban. A harmincas évek első felében a legjelentősebb, bár igen zaklatott sorséi és rövid életű gyár a Lichtl Károly zeneműkereskedő és sógora, Ellenberger Károly bécsi kereskedő által 1830-ban Pesten alapított cukorfinomító gyár volt. A Helytartótanácstól megkapták ugyanazokat a kiváltságokat, amelyeket a XVIIL század végén létesített első magyar cukorgyár, a soproni elnyert. Lichtl és Ellenberger mobil tőkéje azonban nem volt elegendő a gyár folyamatos működésének biztosításához. Kappel Frigyes pesti nagykereskedő (többek között nádcukor-importőr) nyitott számukra nyílt hitelt, és ebből vásárolták a nyerscukrot Triesztben. A hitel azonban meglehetősen drága volt, és a folyamatos termelés ellenére is fizetési zavarba kerültek. A csődöt csak újabb kölcsönzésekkel tudták 1834-ben elkerülni. A kölcsönnyújtás következménye az lett, hogy a gyár igazgatását a hitelezők vették át. Lichtl ezután csak a termelés irányításával foglalkozott. Azonban sem ez az új tőkebefektetés, sem a cukorfinomító mellett felállított — „jelentős számú szegényebb osztálybeli" munkást foglalkoztató — csontszén-égető üzem nem tudta megállítani Lichtl eladósodását. A gyárat 1838 után a bécsi Steiner és Társa nagykereskedő cég tulajdonosa, Schickh József vette át (megvásárolván Lichtltől 50 000 forintért a gyári kiváltságot). A negyvenes évek elején bekövetkezett nagy gazdasági válság azonban Schickhet éppúgy csődbe sodorta, mint a jogosítványt tőle átvevő Geymüller bécsi bankházat is. Az 1838. évi tűzvész után újonnan felépített gyár, amely ekkor már állandóan 50 embert foglalkoztatott és évi 20 000 mázsa cukrot finomított, 1841-ben kénytelen volt beszüntetni a működését. A harmincas évek másik nagy és a cukorfinomítónál jóval sikeresebb gyáripari vállalkozása az Óbudai Hajéigyár volt. Ezt 1836-ban létesítette a Duna Gőzhajózási Társaság részvénytársasági alapon, a legnagyobb osztrák bankházak, nagykereskedők, nagyiparosok (mint Arnstein, Új budai es pesti üzemek az 1830-as években A Lichtl Károly-féle cukorfi?iomító Az Óbudai Hajógyár