Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)

Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1790 - 1848

A bőripar fejlődését a konjunktúra alatt különösen elősegítették azok a lehetőségek, amelyeket a hadiszállítások jelentettek. így tudott a céhes kereteken felülemelkedni a már említett Kemnitzer János tímármester műhelye, és így kapott üzemfelállítási engedélyt Pesten a bécsi származású Schwericz János bőrkereskedő a pesti tímár céh tiltakozása ellenére is. Schwericz foglalkozott brüsszeli festett bőr készítésével, angol és török módra készült karmazsin, kordován, szattyán előállításával, de üzemének fő tevékenysége a katonai megrendelésekre történő tehén- és borjúbőr-kikészítés volt. Az infláció idején a katonai kincstár késedelmes kifizetései, majd a megrendelések csökkenése és elmaradása következtében csődbe került. 1814-ben kénytelen volt üzemét megszüntetni és visszaköltözni Bécsbe. Két másik bőrgyártó üzem — Budán — ebben az időben a céhes keretekből emelkedett ki. Kohner József budai tímármester 1810 körül a Vízivárosban bőrkikészítő és bőrfestő üzemet létesített, amelyre 1812-ben gyári engedélyt kapott. Tőkeerőssége, amit főként kereskedelmi tevékenysége (terménykereskedése Pesten) biztosított, tette lehetővé, hogy kilenc és néha több segéddel is dolgozó üzemét nemcsak fenntartani, hanem fejleszteni is tudta. A másik budai céhes mesternek, Thoma Józsefnek a műhelye viszont nem a kereskedelmi tevékenységnek köszönhette fellendülését. Hanem egyrészt a háborús konjunktúrának (ő látta el a nagy katonai megrendelések idején a budai cipész céhet bőrrel, és ő szállította a Müller-féle kocsigyárnak is a bőröket), másrészt annak, hogy nemcsak a budai vöröstímár céhnek volt a tagja, hanem a pesti tímár céhnek is, és így kétfajta segédet tarthatott. Pejlődő üzemének termelését a dekonjunktúra sem tudta számottevően visszavetni. Üzemszerű likőr- és szeszfőzéssel a konjunktúra idején hárman is próbálkoztak Pesten. A posztógyártásban is résztvevő Kadisch Lázár 1813-ban, a bécsi Cassali Julianus 1814-ben, de az egyetlen megvalósult, bár tőkehiány miatt állandóan nagy nehézségekkel küszködő üzemet Viriot Károly Orbán létesítette az 1800-as évek elején Pesten. Bár királyi privilégiumot is kapott, üzemét nagyobb méretűvé fejleszteni nem volt képes. A dekonjunktúrának csak az első éveit tudta átvészelni. A textil-, bőr- és likőrgyártó üzemeken kívül 1790—1815 között a konjunktúra hatására még négy „gyár" keletkezett Pesten. Gyáraknak lehet ezeket nevezni nemcsak azért, mert olyan igények kielégítésére alakultak, amelyeket a céhes mesterek nem tudtak biztosítani, hanem mert a céhes keretek nem adhattak lehetőséget ilyenfajta üzemek létesítésére és fejlesztésére. Céhes keretek között ugyanis nem lehetett olyan műhelyt létrehozni, amelyben különféle mesteremberek munkájának az eredményeit kellett össze-,,gyártani"; és arra sem volt lehetőség, hogy az ebben a konjunkturális időszakban állandóan jelentkező munkaerőhiány enyhítése a céhes keretek korlátai között megoldható legyen. Aki például gépészként telepedett le Pesten, mint a bécsi származású Biegel József 1809-ben, és kapott a városi tanácstól engedélyt mestersége gyakorlásához 1811-ben, nyilvánvalóan nem tudott volna céhes keretek között működni, ha a műhelyében készített munkaeszközök „gyártásához" szükséges munkákat különféle műhelyekben kellett volna elkészíttetnie. A konjunktúra megszűntével azonban megrendelései, amelyek elsősorban mezőgazdasági célúak voltak (gabonatisztító, darálógép, szalmavágógép, cséplőgép, olajütő, szecskavágó), igen nagy mértékben megfogyatkoztak. Biegel hiába próbálkozott — 1815-ben kapott engedéllyel — kútmesterséggel (kútkészítés, vízvezetékkészítés) és megélhetésének biztosítása céljából vajaskalácssütéssel, miközben egyúttal színházi gépész is volt, pesti üzemét 1818-ban kénytelen volt felszámolni és visszaköltözni Bécsbe kocsmárosnak. A pesti születésű Vogel (Vogler) Sebestyén asztalos először a céhes keretek között próbált érvényesülni. Alig 20 éves korában, 1788-ban asztalosmester jogért folyamodott, de csak 1804ben fogadták be az asztalos céhbe. Vogel közben nevelőapjának, Kerner Antalnak a műhelyében dolgozott, és a konjunkturális viszonyokat ügyesen kihasználva, ezt a műhelyt oly mértékben fellendítette, hogy 1802-ben 45 segédet és 8 inast foglalkoztatott. 1805-ben alkalmazottainak a száma már 91-re emelkedett. Ezek közül 36 „házon kívül" dolgozott. Vogel 1802-ben kérelmezte, hogy ezt a műhelyt — vagy ahogy ő nevezte: a „Pabrique"-ot — gyárnak minősítsék. A kiváltságlevél elnyerése Vogel számára egyrészt azért volt fontos, hogy szabadon folytathasson áruival nagykereskedelmi tevékenységet, állíthasson lerakatokat; másrészt — és ennek volt különös jelentősége — hogy munkaerőszükségletét (asztalosokon kívül szobrász, aranyozó, gipszkészítő, mechanikus, bronzműves, esztergályos, lakatos) a céhes korlátozásoktól mentesen biztosítani tudja. Az asztalos céh makacs tiltakozásai ellenére a kiváltságlevelet „Kerner és Vogel pesti bútorgyárnokok" 1806-ban megkapták (Vogel, Kerner kiválása után 1810-től kezdve egyedül vezette az üzemet). A Vogel-féle bútorgyár működése ezek után fellendült: 1812-ig 230 munkást foglalkoztatott. Ezeknek nagy része külföldről idehívott szakmunkás volt, bár igen jelentős azoknak a száma is, akik műhelyen kívül dolgoztak a Vogel-féle bútorgyár számára egyes részfeladatokon. Bőrgyártó üzemek Likőrgyáralapítási tervek és Viriot likőrgyéira Biegel József gépgyára Vogel Sebestyén bútorgyára