Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)

Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1790 - 1848

II. GAZDASÁGI ELET 1. KERESKEDELEM A) A kereskedelem helyzete a XVIII. század végén Az 1790. évi országgyűlés a királyi javaslatok, valamint a vármegyei és városi kívánalmak és sérelmek elintézésének az előkészítése céljából kilenc bizottságot rendelt ki. Közülük a kereskedelmi, harmincadi és közgazdasági bizottság feladata volt — többek között —, hogy a harmincadvám elveinek szabályozására, a kereskedelem előmozdítására és sokféle akadályai elhárítására javaslatot tegyen, illetőleg készítsen.

1 Ez a bizottság tárgyalásait 1791 őszén kezdte meg, és kikérte az ország nevezetesebb kereskedővárosaiban élő kereskedők véleményét. A bizottság elé került a Pesti Kereskedelmi Testület panaszirata, amelyet Liedemann Sámuel, a testület elöljárója 1790 júliusában II. Lipót királynak is átadott. Ez az irat nemcsak helyi problémákat vetett fel, hanem tükrözte azt is, hogy Pest a magyarországi városok között (szinte egyedül állván a nemesség bírálatában) a viszonylag legönállóbb polgári tendenciák képviselője. Elpanaszolták a pesti kereskedők, hogy a természeti kincsekben gazdag Magyarországon a kereskedelmet tisztességtelen foglalkozásnak tartják, a kereskedőt lenézik, holott az ország „szegény és kicsiny lehet, ha a kereskedelmét csak mellékesnek tekintik". E szubjektív megállapítás után a kereskedelem elnyomásának a példáit sorolták fel, amelyek között első helyen szerepelt az, hogy míg az örökös tartományok kereskedői korlátlan kereskedelmet folytathatnak Magyarországon, addig a magyar kereskedőkkel ott idegenként bánnak. Mivel Magyarországon igen sokan — földművesek és kézművesek is — foglalkoznak kereskedéssel és túlságosan magas a kereskedők száma, javasolták a kereskedelem szabályozását oly módon, hogy sorolják osztályokba a kereskedőket (nagykereskedők, kiskereskedők és szatócsok). A nagykereskedelem (amelynek fejlesztését igen fontosnak tartották) feladatát abban jelölték meg, hogy a hazai termékeknek piacokat szerezzen, gyárakat létesítsen, ezeket ellássa külföldi nyersanyagokkal, a vidéki kiskereskedőket pedig áruval. A kiskereskedők számára, azonkívül, hogy ezeknek a saját lakóhelyüket kell ellátni árukkal, szükségesnek vélték, hogy ne foglalkozzanak mindenféle cikkel; legyenek külön a posztó-, rőfös-, fűszer- és vaskereskedések. A szatócsok pedig csak a nyerstermékek kicsiben való eladásával és a szegényebb nép „durvább szükségleteinek" az ellátásával foglalkozzanak. Szükségesnek tartották, hogy minden kereskedő megfelelő tőkével és képzettséggel rendelkezzen, s hogy tilos legyen egy kereskedőnek egy helységben több boltot tartania. Második nagy panaszuk volt a rendszeres kereskedelmet akadályozó házalás. Megállapították, hogy minden kereskedőre legalább ötven házalót lehet számítani. Ilyenek a sáfrános parasztok, akik az országban szerte nemcsak fűszerekkel, hanem finomabb fényűzési cikkekkel és festékárukkal is kereskednek. A kucsébereknek (Gotscheber oder Krainer) csak olasz gyümölccsel lenne szabad kereskedniük, de mindenféle fűszerrel, sőt cukorral és kávéval is kereskednek. A felvidéki vászonnal házalók után felsorolták a kis bécsi gyárosok házak) ügynökeit, a vásárokon kívül is kereskedő bécsi kalmárokat, a kézműveseket, akik nem a saját gyártmányaikat árulják, a sátoros kufárokat és a kofákat, a zsidókat, akiket áruhamisítással, hamis mértékek használatával és uzsoráskodással is vádoltak, a császári tisztviselőket, akik maguk is kereskednek, a pesti Tudakozó Intézetet, amely nemcsak bútorok és értéktárgyak árverésével foglalkozott, hanem kereskedői árukat is adott el, végül a jé) gyári termékeket hamisító, pancsolé) szatócsokat. Harmadik panaszuk a vásárok feleslegesen nagy számára és a vásáron kívüli kereskedelemre, a negyedik a kereskedelmi jogosítványok más cikkekre való önkényes kiterjesztésére, az ötödik a kereskedelmi jog ingyenes megszerzésének káros voltára és átruházására vonatkozott. Igen lényeges és a magyarországi kereskedelem elnyomásának egyik legfontosabb jelenségére figyelmeztető a pesti kereskedők beadványának az a megállapítása, illetőleg panasza, hogy Magyarországnak nincs saját kereskedelmi tanácsa; mindent a magyarok megkérdezése nélkül intéznek Bécsben, és nem kutatják, hogy az, ami helyes és célszerű Ausztriában, megfelel-e Magyarországon is. „Az ilyen intézkedések mindig inkább Ausztria és főleg Bécs mint főváros, semmint Magyarország előnyére szolgáltak; ennek oka nyilvánvaló, hiszen ha Magyarország saját kereskedelemmel bír, megszűnik a bécsi kereskedők aranybányája lenni. Mivel pedig A Pesti Kereskedelmi Testület 1790. évi panasz irata 20* 307