Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)

Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1790 - 1848

korlótér földhányásai voltak. Tovább, a város határával párhuzamosan, a rétek között folyt a Rákos-patak, amely nyáron sokszor napokra kiszáradt, tavasszal pedig — szabályozatlansága miatt — gyakran kiáradt, s ha elég víz volt benne, hajtotta a partján levő malmokat: a Rákosmalmot, a Paskál-malmot és az Ördög-malomnak is nevezett Teuffel-malmot. A kőbányai Óhegy és a Városliget között a mindent elborító homoksivatagtól a várost egyrészt a Kerepesi országúttól északra fekvő törökőri szántóföldek területe védte, másrészt, az országúttól délre a mai Kerepesi temető és a Százados út közötti területen az 1820-as években ültetett Bekerisehe Wäldchen, a Pék-erdők. Pest város határában, amelyről Széchenyi István Pesti por és sár című könyvében egy utas úgy nyilatkozott, hogy ,,Ennél kutyább helyet az Űr Isten még haragjában sem alkotott",

28 a malmokon, az országutak végén levő határcsárdákon és a Kerepesi úti határcsárda mellett levő majorságon kívül lakó- vagy gazdasági épület nem volt. 3. BUDA HELYRAJZA Buda városnak és határának a XVIII. század folyamán történt topográfiai elrendeződése a XIX. század első felében alig-alig változott. A kialakított települési keretek még hosszú évtizedekig alkalmasnak, elegendőnek bizonyultak a város igen korlátozott mértékű fejlődése következtében a felmerülő települési igények kielégítésére. (106—107. kép.) Ez a korlátozott mértékű fejlődés azonban a XVIII. század végén még nem volt tapasztalható. Sőt, a kormányhatóságok idehelyezésének, az országgyűlés Budára való összehívásának, valamint a nádori udvartartás állandósulásának a következtében inkább nagy fellendülésnek a jelei mutatkoztak. Ez nemcsak a lakosság és a házak számának a növekedésében mutatkozott meg, hanem — jelentős mértékben folytatódván a bérház jellegű házak építése — a városiasabb építkezésben is. A házak és a Buda város házainak száma 1784—1809 között 2484-ről 2928-ra emelkedett, tehát 25 év alatt lakosság a városban 444 új ház épült.

29 A lakosság számának növekedéséről ebből az időszakból pontos szama adataink nincsenek: a későbbi összeírásokban az 1784 —85-ös összeírásban szereplő 24 873 főnél kisebb lélekszám (például 1812-ben 22 272) szerepel. Nyilvánvaló azonban, hogy a házak építése, bővítése nemcsak a város lakói — esetleg kényelmi — igényeinek a kielégítését szolgálta, hanem a nem állandó lakosság: a hivatalos ügyek intézése céljából, vagy az országgyűlési alkalmakkor itt megforduló, itt tartózkodó emberek elhelyezését is. Az 1805. évi országgyűlés előkészítése során a nádor azt jelentette a királynak, hogy Budán és annak külvárosaiban — a nyilvánvalóan nagyobb, falusias jellegű Újlak kivételével — az országgyűlési követek részére 2541 szobát lehet biztosítani, a városban található szobák egyharmadát. Az összeírás meglehetősen világos képet ad a „városiasságról" is. A Várban 2093 szobát találtak; ez azt jelenti, hogy egy házra átlag kilenc szoba jutott. A Vízivárosban 3652 szobát találtak, tehát egy házban átlag ötöt. Az Országúton (794 szoba) egy házra két és fél, a Krisztinavárosban (537 szoba) két szoba esett. Ezek a számok azonban csak a városban megforduló idegenek számára alkalmas szobák számát jelentik, amit bizonyít az is, hogy a Tabánban a házak számánál jóval kevesebb (602) szobáit írtak össze, Újlakon pedig egyetlenegyet sem.

30 Az utolsó országgyűlés Budán 1807-ben volt. Ettől kezdve a város fejlődésének az üteme igen lelassult. A lakosságszám a következő évtizedekben csak igen vontatottan emelkedett: a XIX. század első felében 25 — 30 000 fő között mozgott. A fejlődés megrekedésének bizonyítéka az is, hogy 1809-től 1836-ig a városban a házak száma csupán 207-tel szaporodott. Az egyes városrészekben a házak száma a XIX. század első felében a következőképpen oszlott meg:

31 1809 1818 1828 183« Vár 227 228 227 230 Víziváros 742 757 770 773 Országút 302 370 377 388 Újlak 387 396 398 401 Krisztinaváros 263 292 364 410 Tabán 1007 933 958 927 2928 2976 3094 3135 Buda város topográfiai helyzetére a XIX. század első felében általában a terjeszkedés korlátozottsága a jellemző. A terjeszkedésnek korlátot a természeti akadályokon, a külvárosok