Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)
Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1686 - 1790
jegyzőnek" alkalmazta. A jegyzői hivatal (kancellária), amelyben egy-két kancellista, majd „járulnok" is dolgozott, 1723-ban külön pecsétet kapott a kiadványok hitelesítésére. A „szindikus" név azonban a továbbiakban is megmaradt, viselője pedig továbbra is ellátta az ügyészi teendőket. A város jogi képviseletére 1737-ben Bohus Sámuelt, 1738-ban Gerdenich Józsefet nevezték ki fiskálisnak; majd őutána ez a feladatkör a másodjegyzői tisztséghez kapcsolódott, és csak 1767-ben vált végleg külön. A bírósági kiadványok szerkesztése és a jegyzőkönyv vezetése érdekében a törvényszék szervezése után, 1709 végén alkalmaztak először vicenótáriust Schmidt Mátyás volt fehérvári szindikus személyében; a bírósági jegyző 1722-ben kapta első utasítását. Amint a közvád képviseletére, bűnügyi vizsgálatra, a városi perek vitelére és a háramlott javak felkutatására hivatott ügyész tisztsége elvált az irodai teendőktől, a szindikust főjegyzőnek, a bíróság nótáriusát másodjegyzőnek kezdték nevezni. 40 Ugyancsak a városi kancelláriából vált külön a levéltáros tisztsége 1776-ban; első viselője, Pscherer András néhány év alatt rendet teremtett az iratok zíírzavarában. 41 Szakhivatalok A szakhivatalok eredete is a kamarai igazgatóság korába nyúlik vissza. 42 Az 1694 óta alkalmazott főkamarás vezette a kis létszámú kamarai hivatalt (városi pénztárt). Ide folytak be közvetlenül vagy más hivatalok közvetítésével a város jövedelmei, s innen teljesítették a városi kiadásokat. A kamarai hivatalhoz kapcsolódott az adószedő tisztsége, ő szedte a hadiadót (porció), a városi és a kereseti adót, a védelmi díjakat. A pénztári ellenőr tisztéből fejlődött ki a jozefinus korban a városi számvevőség. A XVII. század végén kialakult alkalmarási hivatal intézte a városi szőlők és pincék, a sörház, a fürdők, a városmajor, a városi házak és kaszárnyák gazdasági ügyeit, gondoskodott a vízvezeték és az utak karbantartásáról, a foglyok ellátásáról, később a közvilágításról is. Beszedte és ellenőrizte a városi kórház, szegényház, vámhivatal, szeszfőző, lövölde és (később) a tűzoltópénztár számadásait. A kamarai adminisztrációtól 1705ben átvett telekkönyvek vezetésére (ideértve a tulajdonosváltozások és jelzálogok feljegyzését, a tulaj donlevelek kiadását is), valamint a velük járó jövedelmek beszedésére a városi telekhivatalt szervezték meg. A telekkönyv, az „urbárium" vezetője a város egyik legfontosabb tisztségét töltötte be; segédszemélyzetén kívül lovas kerülők és csőszök is állottak rendelkezésére. A gyámok működésének ellenőrzése, az árvák vagyonának felügyelete, az árvapénzek kezelése már az XVII. század végén külön tisztviselőre hárult; az „árvaszámtartó" tisztségéből fejlődött ki a szerény létszámú árvahivatal. Végül az 1770-es években bérbe vett egyházi tized beszedésére ós kezelésére alakult a városi tizedhivatal. 43 Egyéb városi E hivatalok személyzetén kívül még sokféle alkalmazott állott a város szolgálatában. Kérvéalkalmazottak nyeit és más ügyes-bajos dolgait a bécsi és (1756-ig) a pozsonyi ágens intézték el. 44 Egészségügyi feladatokat végeztek a korán megjelenő városi tisztiorvos, az esküdt bábák, a kórházgondnok. A rendészeti teendők, szükség esetén az ítéletek végrehajtásánál való segédkezés és a tisztes polgári őrizet végrehajtása a strázsamester feladatai voltak; 1752-ben a mértékfelügyelő tisztségéből kialakult rendőrbiztos kapott utasítást a rend fenntartására (Budán II. József koráig nem volt városkapitány). Tanácsi szolgák, kapuőrök, éjjeliőrök, városi hajdúk (darabontok), az egyes városrészekben fertály mesterek tartoztak a rendészeti, a hóhér, a hóhérsegéd ós a „tömlöctartó" törvényszolga az igazságszolgáltatási személyzethez. A mértékfelügyelő már 1696-ban, a — Pesttel közösen kinevezett — hídvámszedő 1705-ben, a kapuőr 1709-ben kapott utasítást a tanácstól. Fizette amellett a város az egyházfiakat, a plébánia muzsikusait, az egyes városrészek tanítóit és nem utolsósorban a külvárosi bíróságok személyzetét is. 45 Az alsóbíró- A Váron kívüli városrészek külön bíróságainak megszervezéséhez a tanács már 1695 tálján ságok hozzálátott. Ekkor már biztosan létezett a vízivárosi bíróság, melynek bíráját és négy esküdtjét a magisztrátus nevezte ki (néha az ottani lakosság ellenőrzött választása után). A bíróságnak külön szolga és letartóztatásra szolgáló szoba állt rendelkezésére; külön strázsamesteri állása azonban 1711-ben megszűnt. A XVIII. száizad elején feltűnő horvátvárosi bíróságot hamarosan beolvasztották a vízivárosiba; a vele egyidős újlaki bíróság azonban állandósult. A Tabánban a görögkeletiek és a katolikusok már korábban külön választottak maguknak egy-egy „rácbírót" és három-négy esküdtet. Ezekkel az úgynevezett alsóbíróságokkal szemben méltánytalan volt az 1727-i királyi utasításnak az a rendelkezése, hogy bírájukat és esküdtjeiket a tanács nevezi ki. A gyakorlatban azonban megmaradt a hagyományos eljárás. A városi tisztújítás után néhány nappal a tanács-kiküldötte két biztos jelentétében és három-három jelöltje közül a városrész polgárai választották meg bírájukat, valamint esküdtjeiket. (A Víziváros esküdtjeit továbbra is kinevezték.) A kerületi tisztviselők a tanácstól kapták megerősítésüket. Feladataik a kisebb polgári perek elintézésére, pénzbüntetésnek — eleinte tíz —húsz botütésnek is — a kiszabására, legfeljebb egy éjszakára való letartóztatásra, a gyanús elemekkel szembeni rendészeti eljárásra terjedtek ki. Mint láttuk, 1727-től 1775-ig a négy alsóbíróság bírája és két rangidős esküdtje tagja volt a választópolgárságnak. 4 "
