Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)

Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1686 - 1790

32. A budai halász céh pecsétnyomója, 1697 készítők, magyarszablyakészítők, paszománykészítők, festők és aranyozok, nyomdászok, eukorkakészítők, harangöntők, csipkekészítők, fodrászok és parókakészítők, magyar szíjgyártók. Ezekben a mesterségekben általában csak egy-két mester dolgozott, tehát céhalapításra képtelenek voltak, és más városokban sem találtak ilyen céheket, A hetvenes években csak a fodrászok és a szíjgyártók tudtak ezek közül céhet alapítani. A pesti és budai céhes ipart az 1770-es évekig jelentékeny céhenkívüli ipar nem zavarta. Háziipar a városban nem volt, közvetlen környékén sem igen. Kontárokról ugyan — főképp a mesterfelvételekkelkapcsolatosan — jó néhányszor tettek említést az egyes céhek. Ezeknek a kontároknak egy része a pesti rokkantak házában tevékenykedett, és valószínűleg nemcsak a katonaság részére dolgozott. 1757-ben állítólag 16 kontár szabó dolgozott itt. A pesti vargák szerint 1764-ben több mint 300 kontár {szinte hihetetlen szám) volt a városban, amikor a céh beli vargák száma csak 20 volt. Dolgozhattak kontárok a katonaságnál (mint például puskaművesek, szíjgyárté)k, nyergesek), nemeseknél, a szerzetesi rendházakban, a környékbeli uradalmakban, elsősorban pedig Óbudán, az ottani, céhbe szintén nem tartozó zsidó kézműveseken kívül is. Óbudán egyébként a XVIII. században csak három céh volt: a csizmadiáké (1730 óta), a molnároké (1749 óta) és a vargáké (a szentendreiekkel együtt, 1754 óta). A budai és pesti kézműipar szinte kizárólagosan céhes szervezete, miután a felszabadulást követő évtizedekben betöltötte iparszervező szerepét, a XVIII. század folyamán egyre inkább az ipar fejlődését akadályozó tényezővé vált. A céhek elzárkózása, kasztszerűsége, a céhmonopólium szívós védelmezése egyformán jelentkezett ebben a korszakban Európa-szerte, Magyarországon, Budán és Pesten is. A céhek, a királyi kiváltságlevelek alapján, a XVIII. század első felében — elsősorban — az új céhtagok felvételénél, a munkaterület körülhatárolásánál, a nyersanyag beszerzésénél és elosztásánál igyekeztek minél nagyobb mértékben érdekeik érvényesítésére. Az inasok felvételénél alkalmazott különféle megszorítások, különösen a szegődéskor és felszabadításkor fizetendő taksák magas összege (mészárosoknál 16—16 forint), az inaslétszám korlátozása (a csizmadiák csak két, az asztalosok, vargák, kádárok csak egy-egy inast tarthattak), a rokonoknak biztosított kedvezmények (tanulóidő elengedés, alacsonyabb taksa) már eleve megnehezítették, sőt erősen akadályozták az ipari munka tanulásának az elkezdését is. Azonban nemcsak az inasok, hanem a legények és mesterek számát is korlátozták a kiváltságlevelek. Ez indokolt volt ugyan az első évtizedekben, amikor még a városok lakosságának a száma kevés volt, s a lakosság is szegényebb. A céhek azonban ezekhez a meghatározott számokhoz akkor is ragaszkodtak, amikor a lakosság száma már jelentékenyen megnövekedett, A mesterfelvételnél a kötelező vándorlási idő és egy-két évnyi munka helybeli mesternél: előfeltétele volt a céhbe való bekerülésnek. Annak számított volna a remekelés (remekdarab elkészítése), a tulajdonképpeni szakmai ismeretek próbája is, ha nem igen költséges és különleges darabok elkészítésére kötelezték volna a jelentkezőt, és a talált hibákért — a remekdarabok elfogadása esetén is — nem kellett volna súlyos bírságot fizetni. Igen magas volt a mestertaksa is, rendszerint 30 — 40 forint, de volt 150 forintos mestertaksa is. Ugyanennyibe került a mesterlakoma, amit szintén a céhbe felvett legénynek kellett fizetnie. A mészáros céhbe pedig csak az juthatott, aki mester özvegyét vagy leányát vette feleségül. Egyébként a legtöbb céh kötelezte a mestert, hogy egy éven belül valamelyik céhbeli mester leányát feleségül vegye. Az ipar gyakorlásának monopolizálásán túlmenően a céhek éberen vigyáztak arra is, hogy munkaterületüket sérelem ne érje. Pontosan körülhatárolták munkaterületüket a helybeli rokonszakmák (mint az asztalos, a lakatos, az üveges; a szabó és a szűcs); s megakadályozták az egymás munkaterületére való behatolást, Védekeztek más városok céheinek versenye ellen: nem helybeli mestereknek csak az országos vásárok idején engedélyezték a városban az árusítást, sőt arra is volt joguk, hogy ezeknek az áruját a céhbeli úgynevezett látómesterek megszabott díjért megvizsgálják. A cél az volt, hogy megfelelő minőségű áru kerüljön a vásárra, de ez végül is zsarolássá fajult. Védekeztek a kontárok ellen is: áruikat elkobozhatták. A kontárok általában csak az országos vásárokon árusíthattak. Kontúrok A céhek mint az iparfejlődés akadédyozói Az inasfelvét el és mester létszám korlátozása A munkat erületek k'orídhalarolása