Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)

f) falusi iskolák Az iskolák száma Általános műveltség Az értelmiség Deákok ügyvédele dése azért is fontos számunkra, mert mint láttuk, az összes eddig ismert fővárosi tanító idegen, vidéki, sőt külföldi születésű volt. Francfordinus vagy Frankfurter viszont budai polgárfi volt, aki humanista műveltségét a krakkói és bécsi egyetemeken szerezte. Az 1520-as évek elején már Selmecbányán tartózkodott, és a budai iskola új kezekbe került. Ekkor tanítottak itt Grynaeus Simon és Oertel Vid. Mindketten kiváló képzettségű, egyetemet végzett humanisták, akik mint láttuk, a lutheranizmus hirdetőjévé váltak a magyar fővárosban. Valószínű, hogy egy iskolában tanítottak, és ez a Boldogasszony-templomhoz, nem pedig a királyi kápolnához tartozott, mint ahogy egyesek gondolják. Grynaeusék ugyanis Cordatusszal állottak szoros kapcsolatban, aki a német plébánia hitszónoka volt, Cordatus Frankfurter baráti köréhez is tartozott. Pesten az 1510-es években a Szatmári kancellár köré csoportosuló humanisták egyike (Frankfurter is ide tartozott) Gönci Melczer András volt az iskola rektora. Természetesen továbbra is működött a felhévízi káptalan keretében az ottani, több mint negyed évezredes iskola, de tanítottak minden Buda és Pest környéki plébániában is. A magyar főváros és testvérvárosai több, színvonalas és különböző fokú ismereteket nyújtó iskolának adtak szállást. Az iskolák számára adatokkal szolgálnak nekünk a különféle számadáskönyvek, amelyekben feltüntették az iskoláknak az úgynevezett rekordálásért adott pénzeket (valami ünnep vagy más fontos esemény alkalmával énekeltek a tanulók). Az 1494 -95-ös számadáskönyben állandóan visszatérő bejegyzés: ,,a különböző iskolákban tartózkodó rekordáló iskolásoknak". Egy alkalommal a budai és pesti iskolások közösen rekordáltak. Zsigmond, lengyel herceg, II. Ulászló öccse, egy ízben hét iskola tanulóinak fizettetett rekordálásért, hasonlóképpen 1526. május 27-én II. Lajos király. A budai és pesti polgárság jó része tudott latinul írni és olvasni, de a német anyanyelvűek németül is. Szükségük volt erre, akár a kereskedelemben (üzleti könyvek vezetése), akár a város kormányzatában. A színvonalas oktatás következményeképpen pedig általában mindent ismertek, amit a szabad művészetek fogalmában összefoglaltak, akkor is, ha ezt nem egyetemen, hanem a főváros valamelyik iskolájában tanulták meg. Érdeklődési körük kiterjedt a jogtudományra is: tudjuk, hogy Ébendorfferék lemásoltatták a Summa legumot és néhány tárnokszéki statútumot. Bizonyára azonban nem csupán a gyakorlati szempontból is szükséges jogtudomány iránt érdeklődött a tanult polgárság, hanem az irodalom egyéb ágai iránt is. Németországi városokban gyakran írtak városi, sőt családi krónikákat. Könnyen lehet, hogy Budán is voltak ilyenek, és csak a török miatt nem jutottak ránk. Mégis maradtok fenn történeti feljegyzések: Kakas Jánosé; Magyf pesti jegyző formuláskönyvében pedig latin versek. Ezek szerzői, másolói hivatásos értelmiségi foglalkozást űztek. Az országos számarányhoz képest Budán és Pesten különösen sok hivatásos értelmiségi élt. Természetes is ez, hiszen Buda főváros volt és a királyi udvartartás, kancelláriák és bíróságok hivatali személyzete, valamint a hivatásos ügyvédek az év legnagyobb részében itt tartózkodtak. Ez az értelmiségi réteg, amelyben a nemesi és polgári, külföldi és hazai elem egyaránt megtalálható volt, vált a humanizmus táptalajává és terjesztőjévé: javarészt világiakból vagy legalábbis többségében olyan klerikusokból állott, akik hivatali tevékenységüknek jutalmazásául kaptak egyházi javadalmakat. Idetartoztak a hivatalnokokon, ügyvédeken, papokon, tanítókon kívül az orvosok is. Mielőtt -azonban az egyes értelmiségi csoportokkal foglalkoznánk, néhány szót kell szólnunk a gyakorlati jogászrend képviselőiről, a litterátusokról, magyarul deákokról. A nemrég elhunyt kiváló irodalomtörténész, Gerézdi Rábán, a következőképp határozta meg a deákokat: ,,hogy valakit deáknak nevezzenek, annak »középfokú« iskolát kellett végeznie, s birtokában kellett lennie legalább a triviumnak, s bizonyos fokig a quadriviumnak, s ehhez járult még valamelyes hiteleshelyi vagy másutt megszerzett praxis, amely magával hozta a magyar szokásjog többé-kevésbé beható ismeretét". A budai polgárság fiai igazán könnyen szereztek az országos átlagnál nagyobb gyakorlati deákműveltséget, akár a kancelláriában és a bíróságoknál, akár az országos hatáskörű óbudai káptalannál, mint hiteleshelynél, akár a két város tanácsai irodájában. Ugyanakkor ezek az intézmények vonzották magukhoz a vidéki, tanulni vágyó, deákká válni akaró ifjakat is, akik közül megint csak sokan maradtak itt és szereztek polgárjogot. (Lásd Mikolai Angyal István deák, később budai bíró, kincstári tisztviselő, altárnokmestert.) A deákok nem okvetlenül mentek olyan pályára, amelyre tudásuk képesítette őket. Rengeteg példát lehetne felhozni, de csak egyet említünk: Wolfgang deákot (németül Schreiber) a mészároscéh többszörös céhmesterét, A deákság pontos számarányát a lakosságon belül sajnos, nem tudjuk felmérni, és később sem lesz erre sohasem mód. Legfeljebb azt tehetjük fel, hogy valamennyi ügyvéd és bírósági, kancelláriai, tanácsi jegyzőként előforduló személy mind vagy deák volt, vagy pedig egyetemre járt. (Az utóbbiak mellett ugyanis általában nem teszik ki a deák címet.) Korszakunkban Budán viszonylag sok hivatásos ügyvéd élt. Pedig ekkor még mindenki, akinek perbeli jog- és cselekvőképessége volt, képviselhette a bíróságok előtt az ügyfelet anélkül,