Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)
Fekete Lajos — Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE A TÖRÖK KORBAN
A mohamedán templomok mellett nagyszámú szolgálattevő működött; dzsámi mellett tíztizenöt személy, mecsetekben öt-hat lelkészkedő ember volt állandóan hivatalosan foglalkoztatva, egy-két vezető rangú ember mellett sok alsó rangú segítő, apró részletfeladatokkal és teendőkkel, szívesen vállalkozva ezekből akár többnek elvégzésére is, mert mindegyikért külön fizetség járt. Például a budai Nagy dzsámiban 1559-ben tizenegy személy, 1566-ban nyolc, 1628-ban tíz, 1630-ban kilenc, 1644-ben tizennégy személy teljesített egyszerre szolgálatot. Az 1644. évben az itteni testület élén az imám: Hajreddin állott, aki egyben a dzsámihoz tartozó hitközség feje (szer mahfil) is volt, és a köznapi imákon kívül a pénteki istentiszteletet is vezette, az uralkodóért mondott imában (chutbe), chatib minőségben, most már harmadik rangban. Máskor különkülön személy töltötte be az egyes tisztségeket, nyilvánvalóan tiszteletet parancsoló rangban. Az imám utáni rangot a prédikátor (váiz) viselte, Szülejmán efendi, azután a különböző kisebb rangú előimádkozók, „jámbor emberek" (szulená) következtek, másik közös nevükön háfizok: a mohamedán szent könyvet, a Koránt egészben vagy részben „könyv nélkül tudók", akik megszabott időkben bizonyos imákat elimádkoztak (ezen imák neve után különböző nevük is volt: endzsám-chván, temdzsid-chván, ichlász-chván, dzsüz-chván stb.), rendszerint egy-egy alapítványtevő lelki üdvéért. Az alkalmazottak sorát több alsó rangú ember zárta be: egy-két lámpagyújtogató (csiraktár), gyertyakezelő (szirádzsi), templomszolga (kajjim), s végül az idegenek előtt legismertebb személy, a müezzin („az ezán éneklője"), aki nagy dzsámikban, esetleg egy-két társával egyidejűleg, a minaré erkélyéről, két hüvelykujját két füléhez értetve és nyitott ujjait fölfelé kinyújtva, az egész világban egységes dallammal és ugyanazon szöveggel imára hívta a hívőket, mégpedig szigorúan kötött pontokban, amelyeket bizonyos égitestek, hold, esti csillag megjelenését véve alapul, egy külön hivatalos személy, az időpontot jelző (muvakkit) állapított meg. E sok ténykedő közül a legtöbb dzsámiban csak az imám és a chatib volt a tanult, iskolázott ember, mevlá: „úr". Az imám hitközsége élén az általános papi teendőket végezte, a chatib a pénteki istentisztelet ünnepi imáját, a chutbét mondta. Budán, mint azt Pecsevi, a hosszabb időn át itt lakó török történetíró írja, a chatib ezt az imát külön emelvényen (minber), maga elé helyezett fakardra támaszkodva imádkozta, annak emlékére, hogy Budát a szultán fegyverrel vette be. A budai Nagy dzsámiban, mint a szemtanú Dzselálzáde és később Pecsevi és mások is feljegyezték, az első pénteki istentiszteleten 1541. szeptember 2-án az imámi tisztséget Ebusszud efendi töltötte be, aki akkor kádiaszker volt és később híres sejch ül iszlám lett, a chutbét pedig egy „szép hangú tanítványa", Nurulláh efendi, később szultáni imám énekelte. Ezen az istentiszteleten Szülejmán szultán is megjelent, hogy a győzelemért Allahnak hálát adjon és seregének első budai hódolását fogadja. Az alsó rangú mohamedán templomokban, a mecsetekben chutbét imádkozni és a pénteki vagy ünnepnapi istentiszteletet tartani tilos volt, ezekben a templomokban ünnepi szolgálattevők nem működtek. De a mecsetek első papját szintén imámnak nevezték. Az imám rangját tehát pontosan templomának rangja adta meg, s pályafutását nemcsak átmeneti időre, hanem körülbelül egész életére kijelölte, mert a dzsámik és mecsetek imámjai már pályájuk kezdetén szétváltak, s aki szolgálatát mecsetben kezdte, rendszerint ott is végezte. A köznapi imára (namaz) az igazhivők a mecsetekben szoktak összegyűlni, már azért is, mert ilyen egyszerű kisebb imaházat lépten-nyomon találhattak s hirtelen végzett rituális mosakodás után imájukal elmondva, hamar visszatérhettek munkájukhoz. A mecseten kívül keveset vették igénybe 213 K őtöredék a Győzelmi mecsetből (a volt Mária az imam szolgalatait. Nem volt szükséges, Magdolna-templom)
