Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Fekete Lajos — Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE A TÖRÖK KORBAN

kellett elvennie, büszke volt arra, hogy „szultáni vőnek" (dámád) szemelték ki, s a többi között Ernő főherceget is meghívta, hogy mint jó szomszéd, 1583 novembere végén, a lakodalomnak idején „jelen legyen" ; felesége azonban, amint azt a budaiak sokáig emlegették, és Pecsevi is feljegyezte történetében, sírt és átkozódott, „jajgatásával betöltötte a budai hegyeket", nem nyugodva bele abba, hogy urától el kell válnia. Valószínű, hogy különösen a köznép körében, sok otthonban egyszerű családi élet lehetett, már azért is, mert a város lakosságában az egynejűségben élő balkáni szláv elem túlsúlyban volt, és túlsúlya állandóan gyarapodott. A törököknél és mohamedánoknál pedig a régi feleség, ha maga mellett a második, harmadik feleséget vállalni kényszerült, az utóbb érkezettekkel szemben gyermekeiben keresett vigasztalást, meg abban, hogy rangban ő volt az „első asszony": birindzsi hadin. Ebbe a sokszor erőszakosan indult és egyenlőtlen jogokon alapuló házasviszonyba a gyermek Gyermek hozott melegséget. Különösen boldoggá tette az apát a fiúgyermek, mert teljesülését látta benne azoknak a jókívánatoknak, melyekkel házassága napján barátai és rokonai kedveskedtek neki, hogy „tűzhelye ki ne aludjék": családja fiúágon utána is éljen. A török férfi, akit felesége aga, cselebi, efendi néven „urának" tisztelt, igyekezett családját minden szükségessel ellátni. Egyszerű sorban csak egy asszonya volt, és cselédeket tartani nem bírt, saját munkája után feleségének is sok dolgát elvégezte, kifejlődött szokások parancsoló hatása alatt. A csarsuba ő ment helyette bevásárolni, ő ácsorgott a mészárszék előtt, hogy feleségét idegen szemek nézésétől óvja, ha pedig családjától hosszabb időre távozni kényszerült, leveleiben meleg vonzódással szólt hozzá. így a többnejűség és az asszony alacsonyabb társadalmi rangja ellenére a budai asszonyokról is el lehetett mondani, amit Gerlach az isztanbuli viszonyok nyomán Törökországról mondott, hogy „az asszonyoknak nagy szerepük van ebben a birodalomban". Az asszony ritkán mozdult el hazulról, legtöbbet otthon tartózkodott. Otthonának tárgyi Asszony berendezése rendkívül egyszerű volt, és kevés munkát adott. Bútordarab alig volt benne található, csak egy vagy több láda, ahol a család ruháit és más értékes tárgyait őrizték, azután a szoba fala mellett körbefutó széles lóca (szofa vagy diván), amely szőnyegekkel és állatbőrökkel, meg párnákkal derékaljnak kényelmessé téve, hálóhelyül is szolgált. Ez volt azonkívül ülőhelyük is, mert székük, alacsony kis alkotmány, kevés volt, s arra csak idegen vendégeiket ültették, ha ilyeneket múlhatatlanul fogadniok kellett; ők csak maguk alá húzott lábakkal „bágdas-formában" a szőnyegen szerettek elhelyezkedni. Minden kényelmüket és pompájukat a szőnyeg jelentette, amivel a jobb módúak a padlót és a falakat hiánytalanul beborították, egyet, az imaszőnyeget (szadzsáde) a szoba sarkában az imádkozás számára különösen megbecsülve és tisztán tartva. Házi eszközeik sem voltak számosak. Ezek között több olyan tűnik szemünkbe, melyeket Házi a középkori lakosság itt nem ismert, s ők. a régebben meleg éghajlat és más életviszonyok között eszkozö " élő újtelepülők, dél-európai és kisázsiai korábbi hazájukból hoztak, és itt mint újdonságot honosítottak meg. Egyetlen török házból sem hiányzott a parázsserpenyő (mangal), melynél, enyhe melegével, mint a délibb vidéken, itt a hidegebb északon is beérve, kuporogva melegedtek, s kipattanó szikráival itt is gyakran okoztak tüzet; egy házban sem nélkülözhették az illatosító füstölőt (buhurdán), amellyel a szoba nehéz szagát igyekeztek elnyomni, meg a hasonló célt szolgáló i'ózsavizes üveget (gülábdán), amelyből vendégüket is megkínálva, kezükre öntöttek néhány cseppet, végül a süteményes tálakat, tépsz iket, különféle sörbet es, teás és kávés csészéket, üvegből, cserépből vagy fémből, túlnyomó részben fémtalpakon vagy fémből készült foglalatokban. A konyhán, ha a konyha külön helyiség volt, a nyílt tűzön ott állt a „háromláb": szipájc, továbbá a fémből vagy agyagból készült kevés konyhaedény; végül itt kaptak helyet a férfi foglalkozásához tartozó szerszámok és eszközök: kés, ismét kés, balta, tőr, kard, nyárs és így tovább. Konyhájuk, és ami ott készült, nagyon egyszerű volt. Hétköznap rendszeresen csak levest Étkezés főztek, meg sajátos módon savanyított tejet forraltak, jowrtot, aminek a nevét európai nyelven yoghurtra torzították. A levest (csorba) lehetőleg rizzsel főzték, sáfránnyal festették, és cukorral édesítették; akinek ehhez még egy pohár sörbet is jutott, „az már nagy úr volt". A kenyeret frissen sütve szerették, másnapos korában csak a szegények ették, így olcsóbban is árulták. A magyar szipó'<-elemek : „cipó-kenyér" szépségétől és ízletességétől a török utazók Budán is el voltak ragadtatva, az ő kenyerüket ellenben több európai utazó panasszal emlegeti. Húsételeiket, amelyekből inkább csak péntekre és más ünnepnapokra telt, apró darabokra vagdalva roston vagy pörkölve sütötték, vagy megdarálva mint töltelékhúst készítették, többféle, de egymáshoz nagyon hasonló módokon, mindig rizzsel, mint a piláfot — ami nem más, mint egyfajta rizses hús , és mindig sok borssal és paprikával, ezeknek gyógyító erőt tulajdonítottak a malária ellen. Töltött paprika, töltött káposzta, töltött paradicsom és talán több hasonló török vagy balkán módra készült étel részben ekkori hatás alatt vált utóbb kedvelt étellé. A hús különféle fajtái közül a törökök különösen a juhot kedvelték, annak is a faggyas fajtáját, illetőleg