Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Fekete Lajos — Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE A TÖRÖK KORBAN

Boltok A nagy haszonkulcsot az tette indokolttá, hogy az áruszállítás nehezen, csak sok bajjal és Áruszállítás kockázattal volt lebonyolítható. A fatengelyű kocsikra és szekerekre rakott áru szállítása a rossz utakon nyáron is nehezen haladt, például tizenkét zsák gabonát hat ökör vontatott, s nagy nehézséget jelentett a hajók vontatása is. A szállítás veszedelmes is volt, és azt négy-öt útlevél sem tudta biztossá tenni. Sok helyen rablók leselkedtek az utasokra, főleg a pénzes kalmár emberekre, „tolvajok", „csavargók", „hajdúk", ahogy a törökök magyar kölcsönszóval hívták, „haramiák" és „betyárok", ahogy a magyarok török jövevényszóval nevezték őket. A viszonyokat jellemzi Mózes budai zsidó esete, akit Forgács Simon egri főkapitány kevi (ráckevei), tehát törökföldi emberekkel összejátszva fogott el 1567-ben, a nála talált értékeken kívül sarcban tízezer forintot véve meg rajta, amely összeget, legalább előlegezve, Jászberény városának kellett megfizetnie. Ugyancsak egri magyarok Pestig, azután győri, tatai vitézek egészen Budáig kalandoztak s nemcsak a pasa itteni majorjait fosztogatták, hanem „élés hajókat" (gabonát szállító hajókat) süllyesztettek el, kereskedőket vágtak le és raboltak ki. Ha az áru minden-veszélyt szerencsésen kikerülve végre a kisárushoz jutott, az egymás mellé sűrített kőépítésű boltokba (dükján), vagy az apró, fészerszerű deszkatákolmányokba került, ahol a kicsinybeni eladás lebonyolítást nyert. Az üzlethelyiségek többnyire a kincstár vagy a vallási alapok, a vakuf tulajdonában voltak, és mind a kereskedőknek, mind az iparosoknak foglalkozási csoportok szerint jelöltettek ki munkahelyül, a hatóságok és saját szerveik felügyelete és sokszor terhes gyámkodása mellett. Külön kaptak helyet egy-egy utcában vagy egy-egy soron például a „vegyes áru" árusításával foglalkozó bakkalók, a paszományosok (gazzáz), a csizmadiák (csizmendzsiler), az utóbbiak az Orta dzsáminál (a mai Dísz tér mellett), a rézművesek a mai Szentháromság utcában, a korcsmárosok és mészárosok a Szombathely piacon, a mai Kapisztrán téren, a tímárok a Tabánban és így tovább. Az üzleti élet szakok szerint csoportosítva és összezsúfolva, zajos és élénk volt. A piac egyes árufajtákban legalább időnként változatos tarka készletekkel rendelkezett, tarkábbal, mint a középkorban. A készleteket azonban minőségben nem lehetett finomnak mondani, mert főleg közkeletű árufajtákból, közönséges használati cikkekből álltak. Dernschwam, az ő éles és tárgyilagos kereskedői szemével 1555-ben úgy ítélte meg a török kereskedelmi életet, hogy egy török árusbódé, bármily zsúfoltnak is látszik, századrész annyi árut sem tud felmutatni, mint egyetlen európai kereskedőnek szerényen elrejtett raktára. Az 1605-ben Budán járt kassai bíró, Bocatius János pedig azt írta, hogy a kalmárboltokban a kevés selyemszövet mellett csak apróságokat, festett kanalakat, és általában csekély mennyiségű és silány árut lehetett találni. Igaz, hogy ő háborús időkben járván itt, nyilvánvalóan nem találhatott élénk forgalmat. A háborús évek után azonban, a XVII. század első felében a budai és a pesti kereskedelmi élet valamennyire ismét fellendült. A marosi (nagymarosi) főbíró így írt 1618-ban a kereskedőkről: „Sem török, sem más nem háborgatja őket (török földön), valahol az igaz útban járnak. Láttuk is Budán létünkben, hogy elég tőzsér ember jár által a hídon, de csak egyet sem háborgatnak közülök; nem gondolnak vélek, bátor akármely felé hajtanak". Sajnos a XVII. századi kereskedelemről még annyi adat sem maradt fenn, illetve került elő eddig, mint a XVI. századiról. Elszórt, véletlenül előkerült adatok bizonyítják csupán Buda kereskedelmi jelentőségét, ami a hosszú, viszonylag békés évtizedek alatt természetes is. Viczay Judit 1627-ben például Bécsben, Galántán, Besztercén és Budán vásárol, ez utóbbi helyen sztambuli selymet, bulja vásznat, papucsot, vont gyűrűt, lent, paplant, patyolatot, guzsalyt, vánkoshajt és egyéb holmikat. A budai piacra, üzletekbe nyilvánvalóan jellegzetes török áruk vonzották elsősorban a vásárlókat, mind a hódoltság határain túlról, mind a hódoltság területéről. A szőnyeggel és karmazsinbőrrel való adózás a magyar földesurak számára a hódoltsági területen a XVII. században általános volt. A Körmenden lakó Batthyányiak bicskei (Fejér megye) jobbágyai a fehérvári vásáron vagy a budai zsidó kereskedőktől szerezték be ezeket, s a kereskedő, ha nem volt raktárában a kívánt áruból (mint például 1645-ben kék karmazsinból), Pécsre ment le érte. A bicskei jobbágyok azonban maguk is kereskedtek, 1644 márciusában Kis Miklós és Bartalos András Budán vásárolt (töröktől és zsidótól) háromszázötvenöt tehén- és ökörbőrt a „Bildomban lakó Eleman nevű német számára", aki Győrben vette át azokat. A kereskedelmi életnek a napi piacokon, a három-négyszáz bolton kívül fontos intéznie- Vásárok nyei voltak a budai és a pesti országos vásárok is, amelyeket a török uralom alatt is rendszeresen megtartottak. A XVI. századból a vásárok időpontjait is ismerjük: május 22-én vagy 24-én Budán vagy Pesten (1571-ben Budán június 3-án), augusztus 1-én vagy 2-án Pesten, szeptember 9-én Budán, december 7-én vagy 8-án Budán vagy Pesten tartottak országos vásárokat. Forgalmukról, látogatottságukról sajnos nem maradtak fenn adatok, de rendszeres megtartásuk nyilvánvalóan nemcsak hagyománytiszteletből, hanem szükségletből származott. A kereskedelem fellendülése a XVII. század elején A török áruk vonzóereje