Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)
Fekete Lajos — Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE A TÖRÖK KORBAN
Ácsok Az ácsok számára nehezebb famunka a dunai vízimalmok és a ló- és ökörvontatású malmok üzeménél, hajók építésénél és eszkábálásánál és a dunai hajóhíd évenként megismétlődő szétszedésével és összerakásával kapcsolatban adódott. Végül még fejlettebb készültséget a fürdők és a Várhegyre szolgáló vízemelő mű és a felső hévizeknél dolgozó lőportörő malom berendezése és karbantartása kívánt. Ezek már az akkori „technika" körébe tartozó magasrendű munkák voltak, amelyekben az ilyen ismeretekben elmaradt törökök, mint „csodálatos dolgon" szívesen elálmélkodtak, de azok megalkotásának dicsőségére mégsem áhítozva, azt könnyen átengedték másoknak. A tizenkét malomkerékkel és ugyanannyi bronz mozsárral, vízierő felhasználásával dolgozó portörő malom megszerkesztését is magyar raboknak tulajdonították. Aránylag finom és esetleg részletekbe menően is aprólékos és gondos famunkára csak a vallási élettel kapcsolatosan nyílt alkalom. Bizonyos templomi tárgyak, szertartásoknál szükséges eszközök, például korántartó padocska (tahle), prédikálószék, türbében a földön elhelyezett koporsó alakú szanduka készítésében a törökök az átlagosnál gondosabb munkára törekedtek, e téren lombfűrész-szerű munkával, gyöngyházberakással (szedef kakma) művészi becsű tárgyakat is készítettek. Bizonyos, hogy ilyen munka Budán is készült, s valószínű, hogy mesterei dervisek közül kerültek ki, mert egyes dervisrendek laikusai főleg famunkával foglalkoztak; idevágó emlékeink azonban vagy elkallódtak, vagy nyugati országokban, esetleg éppen múzeumokban mint ismeretlen eredetű tárgyak próbálják magukra vonni a látogatók érdeklődését. Az ipari Az ipari munka a török kori „kisemberek" szegényes eszközeivel és kisszerű módján folyt. inka kis- kedvezőtlen gazdasági helyzet, a maradandó szegénység, a felesleges pénz és tőke hiánya miatt szerűsége ^ mes t e rek mindig csak a régi alapokon dolgoztak. Az apák műhelyeiket változtatás nélkül adták át fiaiknak, ahogy ők kapták azokat, s az unokák, ha ugyanazon családon belül három nemzedékre terjedő üzemvezetésről ebben a korban, a török gazdasági életben egyáltalán beszélni lehet, azonos módon folytatták a mesterséget. S végül abban a tekintetben sem volt különbség a régi és az új rend között, hogy az árakat és díjakat a török világban is hatóságok állapították meg, Budán sokszor a kevi (ráckevei) norma szerint, s hogy az iparosok készítményeiket legtöbbször maguk árusították, tehát egyúttal kereskedők is voltak, és így akereskedők sorsában is osztoztak. 2. MEZŐGAZDASÁG Hogy a budai és a pesti kézművesek (keresztények és mohamedánok) ipari tevékenységük és e tevékenységgel kapcsolatos kereskedelem mellett milyen mértékben foglalkoztak (s hogy foglalkoztak-e) mezőgazdasággal, arra vonatkozóan adatok nem maradtak fenn. De ismerve azt, hogy a török uralom előtt és a felszabadítás után még hosszú ideig Buda és Pest iparos lakossága igen nagy mértékben vette ki a részét a mezőgazdaságból, főként a szőlőművelésből (ha csak mint ingatlantulajdonos is), joggal feltehetjük, hogy ez a török uralom alatt sem lehetett másként. Dernschwam 1555-ben úgy találta, hogy a budai hegyvidék a pusztulás bélyegét viseli, korábbi kultúrája eltűnőben, „a szőlőknek századrésze sincs megművelve", mások viszont elragadtatással szólnak a táj szépségeiről, és lelkesen írják le a látottakat, a sok kertet, szőlőt. Evlia Cselebi a szőlőknek pontos számát is tudja, hétezerben, beleszámítva a pestiekét is, melyek szintén a budai oldalon, a Gellérthegy nyugati lejtőjén feküdtek, és kifogyhatatlan szavakkal magasztalja a sokféle finom ízű gyümölcsöt, a szőlőt, barackot, meggyet, cseresznyét, míg a pesti oldalon az ott learatott sok búzán és árpán, sok konyhakerti növényen, a réteken, a „hegymagasságú" szénakazlakon csodálkozott. Dernschwam és Evlia Cselebi leírásai között lényegében nincs ellentmondás. Az valószínű, hogy mindkettőjük túlzott; az egyik a pusztulás, a másik a virágzás leírásában. Azt kell azonban figyelembe venni, hogy Dernschwam tizennégy évvel Buda törökké létele után járt itt, amikor a szőlők nagy részét valóban pusztulófélben, elvadultan láthatta. A város lakosságának nagy része, s éppen a módosabbja (a szőlőtulajdonos iparos és kereskedő polgárság) 1541-ben elmenekült. Az itt maradt kis létszármi magyarság bizonyára továbbra is művelte szőlőit, ahhoz azonban elégtelen volt, hogy az egész határt művelés alatt tartsa. Az új lakosság, amennyiben mohamedán volt, vallási okokból sem foglalkozott szőlőműveléssel, gyakorlata, ismeretei sem voltak erről. A XVI. század folyamán azonban egyre több balkáni és nemcsak mohamedán telepedett le a városban, akik számára már nem volt idegen a szőlőművelés. Közülük egyre többen, akár iparosok voltak, akár kereskedők, szerezhettek maguknak a pusztán álló szőlőhegyeken kisebb-nagyobb parcellákat, s évtizedek szorgalmas munkája nyomán a szőlőművelés ismét fellendült. A Gellérthegy oldalában levő szőlőkről az 1591-ben követségben itt járt báró Wratislaw is írt, s a XVII. században, a hosszú háború utáni nyugalmasabb évtizedekben a budai és a pesti lakosság békésen foglalkozhatott a szőlőműveléssel, s ennek még lendületet adhatott az is, hogy erre az ipari és bizonyos mértékben a kereskedelmi tevékenység korlátozódása következtében mint
