Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)

érdekében kijárások végzésére alkalmas személyek voltak. Bizonyára mindkét eset előfordult. Az uralkodó gyakran beavatkozott a tanács jogkörébe. Ide számíthatjuk Mátyásnak azt a rendeletét, amelynek értelmében a romos házak kijavításának elmulasztóitól el lehetett kobozni és új tulajdonosoknak adatni a házát. Kétségkívül ez helyes intézkedés volt, és amennyiben a tanács gyakorolhatta az elkobzást és az új birtokos kijelölését, ezáltal annak befolyását, sőt a ház eladása esetében bevételeit is növelte volna. A rendelet hátterében azonban az állt, hogy a megszökött esztergomi érsek házát akarta a király kedvelt titkárának, Váradi Péternek juttatni. A budai tanács csak azzal tarthatta fenn jogát, hogy a király után saját nevében is átadta a házat Váradinak. Azt, hogy a király gyakran élt kegyelmi jogával, és a tanács által börtönre ítélt személyekét bocsáttatott szabadon, szinte megemlíteni se érdemes.

105 b) adózás Közigazgatási vonatkozásban a városok a kincstartóhoz tartoztak, különösen Mátyásnak az 1460-as évek végén és a hetvenes évek elején Ernuszt János, volt budai polgár kincstartósága alatt végrehajtott kincstári reformjai óta. A városok a királynak adót fizettek, ami részben évente rendszeresen azonos összegből állott (cenzus), részben az uralkodó rendkívüli adót vetett ki valamilyen indok alapján (taxa). Ennek összege azonban esetenként változott. A király, mint a városok földesura országgyűlési jóváhagyás nélkül vethetett ki adót a városokra. Ennek nagysága felett azonban a városi tanácsok alkudhattak a kiküldött adókivetőkkel. A városra kivetett adót a tanács osztotta fel az egyes polgárok között, szedte össze, majd fizette be a kincstárba. Természetes tehát, hogy így a kincstár vezetője, mint aki az adókivetést felsőfokon intézte, és aki ebben az időben már a harmincad- és pénzverőkamarai szervezet élén is állott, a városok felett lassan hatósági jogkört kezdett gyakorolni, így börtönbe is zárathatott városi polgárt, (Az adat azonban nem Budára, hanem más városra vonatkozik.) A szabad királyi városokat a szokásjogot szentesítve, az 1518 (bácsi): 18. törvénycikk is a kincstartóhoz kapcsolta. Magyarország többi városához képest Buda és Pest adója magas volt, 1461-ben Budára ezerötszáz, Pestre kétezer forintot vetettek ki, de ugyanebben az évben (ezen felül?) Pestnek még ezerötszáz ökröt is kellett szállítania. A kilencvenes évek elején Buda is, Pest is kétezer forintot volt köteles fizetni, úgy látszik mint „rendes" adót. Rendkívüli adóként 1494-ben Buda kétezernyolcszáz, Pest kétezer, 1495-ben pedig Buda kétezerötszáz, Pest kétezer forintot fizetett. Az 1520-as évek elején egy kincstári előirányzat a két város adóját együtt kétezer forintra becsülte, ez azonban téves. A két város rendes adója egyaránt kétezer forint volt. Különösen nagy bajt okozott a két városnak az 1521. évi országgyűlés által elhatározott adó, amely nem csupán fejadó és füstadó, hanem nálunk országos adóként szokatlanul bizonyos fogyasztási, valamint a kereskedőkre és iparosokra külön kivetett adókból állott. A szokatlan adót a török veszéllyel (ekkor esett el Nándorfehérvár) indokolták, és a városokban is a rendek által választott személyek vetették ki. A város tehát nem egy összegben fizette, és így sérelem esett önkormányzati jogán. Igaz, máskor is magas volt az adó. 1506-ban például Pozsony város megbízottjai nem tudtak Budán kölcsönt szerezni, mert épp adófizetés ideje volt. Buda városa megpróbált az 152l-es adókivetésnek ellentállni. Harber János bíró a többi városhoz is fordult, azonban 1522. január 26-án már közölte Pozsonnyal, hogy semmit sem tehetett. Pestre már kirótták a hihetetlenül magas adót, és most Buda következik. A főváros csak később, augusztus 27-én, tehát már magyar bíró alatt, tudott kijárni egy királyi parancsot a kincstartóhoz, hogy az egyelőre ne terhel je a várost adóval, mivel az adót tőlük „igen szigorúan és a szegény polgárok nagy veszedelmével szedték be minap, másoktól pedig nem ilyen nagy szigorúsággal szedik, sőt sokaktól nem is szedték, ez pedig nekik nem látszik eléggé igazságosnak," Valóban, más városok is akadtak, amelyekre nem vetették ki ezt a szokatlan adót. Buda és Pest, a két központi fekvésű város, kénytelen volt elszenvedni a jogait sértő magas adót, annál is inkább, mert a rendi adószedők bizonyára örömmel ragadták meg az alkalmat, hogy üssenek a gyűlölt polgárokon. Amikor a király egy összegben kérte az adót a várostól, akkor a polgárság által választott adószedők vetették ki az egyes polgárokra eső hányadot. Ilyenkor is megtörtént, hogy egyes szemulyeknél a tanács eltekintett az adóalap fölbecslésétől, és mintegy kedvezményként állandó adóösszeget szabott meg, így Bekény Dénesnek Olasz utcai háza évi rendes adóját négy forintban határozta meg azzal, hogyha kinyitja a Tej utcára néző befalazott kaput, akkor hat forintot kell fizetnie. Tekintélyes adó volt ez így — mérsékelve is egyetlen ház után. Az egyik leggazdagabb magyarországi városban, Kassán csupán hét polgár fizetett hat forintnál többet, ketten hat, hatan pedig öt forintot fizettek. A tanácsoknak az egy összegben történt adókivetés természetesen előnyös volt. A város vezetősége döntötte el, hogy ki mennyit fizet, ami a patríciusok javára visszaélésekre adott alkalmat. Ugyanakkor többet szedhettek be, mint amennyit az uralkodó kívánt, a maradékot pedig a város hasznára fordíthatták. Megjegyezzük még, hogy a két várostól a király gyakran szerzett be különböző árukat, amelyeknek az árát — elvben levonta az adóból. Többször kellett katonát is állítaniuk, mint