Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)
Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)
ipar megosztottsága z iparosok számának növekedése A táblázatokból először a fővárosi ipar magas fokú megosztottsága mérhető le, főleg Budán. A Jagelló-korban hetvenhét szakma mutatható ki, ami magasabb a Jogkönyvben feltüntetetteknél is. A teljes korszakban hetvenkilenc szakmára maradt fenn adat, amihez számítható még kettő, amelyek a korszak után két évvel, az 153l-es tizedlajstromban maradtak fenn: az óragyártó és a cserepes, úgyhogy nyolcvanegy szakmát kapunk. Ez több, mint bármely egykori magyar városban, és megközelíti a fejlett nyugati városok ipari megosztottságát is. A Jogkönyv tanúsága szerint egyes iparágak jobban megoszlottak szakmák szerint, így a szabószakma, azonban az oklevelek a különféle szabókategóriákat nem különböztették meg egymástól, a megosztottság ezért még nagyobb lehetett Budán, az egyes iparágak több csoportra oszlanak, mint a többi magyar városban. Pesten ez nem mutatható ki. A másik két városban ebben a tekintetben nem jött számításba. Mindenképpen nyilvánvaló az is, hogy bármelyik várost is vizsgáljuk, a fejlődés a Jagelló-korban kézműipari vonatkozásban nem csupán a Zsigmond-korhoz, hanem a Hunyadi-korhoz képest is kimutatható. 23 A táblázatainkból leolvasható még az iparosok számának a növekedése is. Legvilágosabban Buda esetében mérhető ez le, ámbár itt a Jagelló-kori iparosok számát növelték azok, akiket a tizedlajstromokból ismertünk meg, bár ezek elhagyásával is több iparost ismerünk a Jagellókorban, mint korábban. De ugyanúgy megmutatkozik ez az emelkedés a másik három város esetében is. Az iparosok számát tekintve Pesten a kézművesség csak a század közepe táján indult nagyobb fejlődésnek, tehát azután, hogy a város az állatkereskedelemben kiemelkedő részt vállalt. Óbudán és Felhévízen úgy látszik, hogy nagyobb arányú fejlődés kezd a Jagelló-korban kibontakozni. Felhévíz fejlődését, mivel ez Buda külvárosa volt, nem hasonlíthatjuk össze Óbudával. Még egyet kell megjegyeznünk. A két testvérváros esetében a Hunyadi-kori adatok zöme a Mátyás-korra, sőt annak inkább második felére esik, tehát éppen arra az időszakra, amikor a főváros kereskedelme minden vetélytársától megszabadult. A külkereskedelem tehát egyáltalán nem hatott bénítólag a fővárosi ipar egészére, függetlenül attól, hogy egyes iparágak, szakmák elsorvadhattak. Céhek Mielőtt rátérnénk az egyes iparágakra, foglalkoznunk kell a céhszervezet alakulásával. A céhek létezése az ipar bizonyos mértékű fejlettségének a jele, tehát nélkülözhetetlen a céhek számának, szervezetének, a mesterjog elnyerési módjának ismerete. A Jogkönyv az iparos céhek közül kifejezetten csak a mészárosok, ötvösök, valamint a harangöntők, bádogosok, lakatosok, sarkantyúgyártók, dróthúzók és tűgyártók közös céhét említette. Ezenkívül a külön cikkelyekben tárgyalt iparágaknál is feltételezhető már a céhalakulás. És hogy ez így van, mutatja az, hogy a 130. cikkely akesztyű-, tarsoly-, erszénygyártó, öv- és harisnyakészítőket együtt említette, 1495-től pedig fennmaradt az erszénygyártók, kelmefestők és kesztyűsök céhének oklevele. Ugy látszik tehát, hogy az eredeti céh kettévált, és az erszónygyártók nyilván a tarsolygyártókkal és a kesztyűsökkel együtt önálló céhhé alakultak. Ebből a korszakból a következő céhekről maradtak fenn oklevelek: német mészárosok (céhlevél is 1481-ből), halászok (több adattal), nyereggyártók (1494), kovácsok (1495), szíjgyártók (1494, 1526), szűcsök (céhlevél másolatok 1480-ból), a magyar pintérek és esztergályosok közös céhe (1487), magyar szabók (1492-ből céhlevél), német tímárok (céhlevél 1489-ből, 1518), irhagyártók (1489 — 1522). Ide kell még sorolnunk az ácsokat és kőfaragókat, akiknek a céhére sok adat maradt fenn. Egy 1522. évi budai árszabályzatban említik meg a posztónyírók céhét, ezenkívül a budai céheknél fel kell sorolnunk a Jogkönyvben említett két céhet: az ötvöst, valamint a harangöntőket és társaikat. Ezek az adatok legalább tizenöt céhben szervezett huszonöt iparágra vonatkoznak. Valójában sokkal többen lehettek. Ezt nemcsak a Jogkönyv, hanem az említett árszabályzat alapján is feltételezhetjük. Az árszabályzat külön foglalkozik a vargákkal, tímárokkal, irhagyártókkal, szabókkal, szűcsökkel, kannaöntőkkel, sarkantyúgyártókkal, téglásokkal, ötvösökkel (itt említi a céhmestert is), kőfaragókkal és ácsokkal, kovácsokkal, szekérgyártókkal, szíjgyártókkal, rézüstkészítőkkel, molnárokkal, rézművesekkel, asztalosokkal, pintérekkel, nyereggyártókkal, kötélgyártókkal, korcsolásokkal, üvegesekkel, azaz huszonnégy mesterséggel, amelyeket, ha önálló céhnek fogjuk fel, akkor megállapíthatjuk, hogy több céh már kettévált. Így a fenti tizenöt céhen kívül még tizenegy céhet, összesen huszonhatot mutathatunk ki, amelyek a kőtörőket is beszámítva, harminchét mesterséget tömörítettek. Végül céhszervezetre utalnak az iparosok utcái is. Korszakunkban többre maradt fenn adat az előbbi korszaknál. Ismerjük a Nyírő, Ötvös, Kerékgyártó, Szekérgyártó, Csapó, Német mészáros, Molnár, Halász, Zsemlesütő és Tímár utcákat. Többségükről igazolni lehet, hogy céhszervezetben éltek és így valószínűleg azok az iparosok is céhbe tömörültek, akik közös utcákban laktak, bár -céhükre adat nem maradt fenn. Ezek alapján a céhek számát huszonkilencre, a céhbe szervezett mesterségeket negyvenre tehetjük. Ezek szerint Budán az iparágaknak igazolhatóan több, mint a fele, valószínűleg azonban — gondolva az adathiányokra — legalább kétharmada már céhekbe volt szervezve. Ez összehasonlítva a többi magyarországi várossal, igen magas arány. 24
