Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)

Nagy Tibor: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ŐSKORTÓL A HONFOGLALÁSIG

ŐSTÖRTÉNETI BEVEZETÉS Budapest földjének jelenlegi felszíne a földtörténeti negyedkor (Quartär) folyamán alakult ki.

1 A kisebb észak —déli, valamint a nagyobb északnyugat— délkeleti irányú tektonikus haránttörésektől feldarabolt budai hegy vidék felszíni, morfológiai képe az említett törésvonalak helyét elfoglaló völgyeivel (Solymári-völgy, Ördög-árok, Rózsavölgy), felszíni tagoltságával a földtörténeti negyedkor régebbi szakaszának (pleisztocén) végén már nem sokban különbözött a jelenlegitől. A pesti síkság viszont a pleisztocénban még az Osduna árterületének számított. A hidrogeológiai kutatás mai álláspontja szerint az ősduna csak a negyedkor fiatalabb szakaszában, az újholocén növényzettörténet szerinti bükki időszakának elején, i. e. 2500 körül foglalta el a jelenlegi medrét. A Duna árterületének visszahúzódásával megteremtődtek a kelet—nyugati irányú folyami átkelőhelyek természeti előfeltételei. A Duna medre mélyebb bevágódásának településtörténeti nézőpontból fontos másik következménye volt, hogy ezt követően tartósan kiemelkedtek a folyam árvízszintjéből azok a löszszel borított dombsorok, amelyek az i. e. évezredek őskori kultúráinak települése szempontjából Budapest területén olyan fontos szerephez jutottak. Négy ilyen jelentős, az őskori ember településére kiválóan alkalmas sávot tarthatunk számon: a pesti oldalon (1) a Rákos-patak, illetőleg (2) a Szilas- vagy Palotai-patak völgyeit kísérő dombsorokat. A budai oldalon pedig (3) az aquincumi —békásmegyeri és (4) az albertfalvai —lágymányosi dombok vonulatát. Az utóbbiak az i. e. I. évezredig az év nagyobb részében még szigetként emelkedtek ki a Duna árszintjéből éppenúgy, mint az akkor még több kisebb-nagyobb szigetre tagolt Csepel-sziget, valamint a mai Országház körül, a Központi Tanácsház meg a Károlyi-palota között kiemelkedő dombhátak. Az i. e. 800 körül bekövetkező melegebb és szárazabb éghajlat azután karöltve a medrét erőteljesebben mélyítő, mint feltöltő ősduna tevékenységével az időszámításunk körüli évszázadokra kiszárította a budai és a pesti oldal mélyebben fekvő és korábban mocsarasingoványos területsávjait, melyek ily módon a római és népvándorlás korban lakhatókká váltak. Budapest és szűkebb körzete geomorfológiai, éghajlati, növény- és állatföldrajzi szempontból egyaránt átmeneti területnek számít, ahol különböző tájformák (hegyvidék és síkság), földközi-tengeri és sztyeppéi állat- és növényvilág (fauna és flóra) találkoznak, keresztezik egymást. Hasonlóan ehhez területünk őstörténeti képe sem mutat zárt kerek egészet, őstörténeti vonatkozásban is csak ritkán beszélhetünk helyi gyökerű, és önálló kulturális fejlődésről. A Dunának az Alpok északi előterétől a Fekete-tengerig húzódó természetes vízi útja az őskortól kezdve éppúgy idevezette nyugatról vagy délről a különböző korok és műveltségek embereit, mint ahogy a budai hegyvidék északnyugatnak nyíló völgyei és a hozzájuk csatlakozó kelet —nyugati irányú folyami átkelőhelyek a szomszédos Alföldön és Dunántúlon élt társadalmak érintkezését, kapcsolatait mozdították elő. Budapest földrajzi helyzetéből adódik, hogy gazdag földjében az őskőkortól kezdve szinte minden olyan jelentősebb művelődésnek régészeti hagyatéka megtalálható, amely évezredekkel ezelőtt a Duna-medencében élt.