Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)

Gerevich László: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ÁRPÁD-KORBAN

(1/25) intézkedik.

35 Mivel a fehérvári latinok kiváltságlevele a XII. században abban az időben keletkezett, amikor a magyar királyok a dalmáciai ,,latin" városok részére kiváltságleveleket adtak, minden alapot nélkülöz az a német irodalomban elterjedt feltevés, amely szerint a fehérvári jog valamely délnémet jog változataként jött létre. Ugyancsak ,,latin" telepesek jogviszonyait szabályozta az első szövegében is ismert kiváltságlevél, melyet Imre király 1201-ben a Patakhoz tartozó bodrogolaszi hospeseknek adott. A fehérvári jogot nyerték el a XIII. században telepített német polgárvárosok (Pest, Nagyszombat, Nyitra), ez azonban csak a királlyal szembeni jogviszonyukat állapította meg, míg belső jogéletüket német lakosságú város esetében a német jogokra támaszkodó Stadtrecht-ek szabályozták (vö. a XIII. század második feléből Radna és Selmecbánya német nyelvű joggyűjteményét).

36 Nem áll még elegendő előmunkálat rendelkezésünkre ahhoz, hogy Árpád-kori városaink Városkép megjelenési formáit rendszerezhessük. Eddigi ismereteink alapján mindenesetre a fokozatosan kifejlődött és a telepített város két-két fő típusát különíthetjük el. Első a XI —XII. században kiépült királyi és püspöki székváros, melynek magva a fallal körülvett civitas; benne kőből épült királyi vagy püspöki palota; mellette egy kisebb téren székesegyház, a káptalan háza és több kápolna; ezekhez járult néhány tárház, istálló, a fegyveres kíséret, a szolgálattevők és néhány iparos egyszerűbb laka. A várkapu előtt vagy a vár alatt fekvő vásártér vagy főutca körül kristályosodott ki a polgárváros; a különböző etnikumú kereskedők és kézművesek részben egybeépült kő- vagy faházaival a leggazdagabbak különálló tornyával, egyszerű palotájával —, valamint az uradalomból beköltözött mezőgazdasági és kézműves elemek nádtetős földházaival. A téren emelkedett a módos plébániatemplom; a település szélén kaptak helyet 1220 után a kolduló rendek kolostorai és egyéb rendházak. Ez a két magból fejlődő város a XIII. századi belső és külső telepítések során újabb városrészekkel gyarapodhatott, melyek új piactérrel és templommal az eredeti polgárváros szerényebb másaivá válhattak. Esztergom, Székesfehérvár és a püspöki városok (Veszprém, Pécs, Győr, Vác, Nyitra, Eger, Gyulafehérvár, Csanád, Kalocsa, Bács, Zágráb) mellett ilyennek indult a királyi prépostsággal rendelkező Óbuda is, a XIII. században Pest és a budai vár kiépülése azonban fejlődésében visszavetette. A vármegyeszékhelyek szerkezete a XI. században: dombon épült földvár, benne ispáni lak, istálló, tárházak, börtön, valamint néhány ház vár jobbágy és várnép (tárnok, kapuőr, hírvivő, kovács), mellette a templom az archipresbiter (esperes) házával. A vár és a templomdomb alatt az út menti váralja település; a vásártér körül földműves-kézműves szolgáltatók egyszerű házai. Ezek a XI. században civitas-nak vagy urbs-n&k nevezett „városok" a XII. században süllyedésnek indultak, mivel az ispán mind kevesebbet tartózkodott bennük, s mind többet a király kíséretében vagy saját birtokán, az esperes pedig beköltözött a székeskáptalanba. Miután a tatárjáráskor korszerűtlen váraik is csődöt mondtak, és a nemesi megyévé átalakult vármegye gyűléseit is más-más helyen tartotta, lesüllyedtek a falusias vásárhelyek szintjére, mint Hont, Gömör, Borsod, Abaújvár, Zemplén, Szabolcs, Doboka, hacsak földrajzi helyzetük nem kedvezett a gazdasági fellendülésnek, mint Mosón, Szolnok, Valkóvár, Temesvár, hacsak nem épült bennük királyi prépostság vagy apátság, mint Vasváron, Somogy váron, Aradon — ami mezővárosi, azaz oppidum-szinten tartotta őket , vagy az előző tényezők mellett nem telepítettek benne iparos-kereskedő várost, mint Sopronban, Pozsonyban és Kolozsvárt. Az 1150—1350 között alapított városokat többnyire egy már meglevő város vagy vár mellé, falu területére vagy érclelőhely közelébe helyezték; lakói főként német kereskedők, kézművesek és bányászok voltak. Az új városok alaprajzát a térszinttel összhangban, szabályosan tervezték meg. Központjukba a széles főutca vagy a hosszan elnyúlt, orsó alakú, három- vagy négyszögletű vásártér került, melyet olyan méretűre terveztek, hogy a vásárosok szekerestől, lovastól elférjenek rajta, amellett helye legyen a plébániatemplomnak s esetleg más középületnek, városházának vagy ispotálynak (Kassa, Lőcse). Lejtős térszín esetén a templom a vásártér vagy főutca magasan fekvő vége mellett kapott helyet; a templom körüli temetőt olykor fallal kerítették (Brassó, Besztercebánya). A kolostorok alapított városban a piachoz közelebb kaptak helyet. A XIV. századra általában már városfallal vették körül őket. A kapun kivezető utak két oldalán rendszerint faluszerű agrár-kézműves telep nőtt hozzá a városi forgalomból élő elemekből (fuvaros, kerékgyártó, kovács). A falon kívül esett a révhely, bánya, vízimalom, és kívül kapott helyet az állatvásár. A fallal övezett, alapított városnak nem volt szükségszerű járuléka a fellegvár, ha olykor a történeti események ki is kényszerítették építését (Beszterce, Brassó). A XIII. század második felében, a szabad költözés terjedésével indult meg a korábbi kötöttségből szabadult földműves és kézműves telepesek összegyűjtése egy-egy telepítési szabadsággal biztosított helyre. Ezek a vásártér köré települt hospes-települések még ha mezővárossá, várossá fejlődtek is, mint Debrecen, Miskolc, Marosvásárhely külsejükben sokáig mezőgaz 16* 243