Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)
Gerevich László: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ÁRPÁD-KORBAN
A hajómalmok, mint a fent említett perekből kiderül, a budai parton Felhévíz alatt sorakoztak. 158 A malmok száma mellett a malmok kapacitását sem ismerjük, de bizonyos, hogy a helyi gabonatermés őrlését bőven biztosította, sőt a királyi udvar, a margitszigeti domonkosok és a pilisi ciszterciek környékbeli birtokairól is ide hozták a gabonát őrletni; az említett két egyháznak ugyanis másutt nem volt malma. Árucsere Ez a jelenség rávilágít arra, hogy a főváros területén a királyi udvar és a királyi egyházak szükségleteinek ellátásában tovább élt a XI XII. századra jellemző zárt természeti gazdálkodás. A király, illetőleg az egyház udvarnokai megtermelték a gabonát; ezt a király, illetőleg az egyház malmai lisztté őrölték; a királyi vagy egyházi tárnokok által tárolt lisztből pedig az udvar vagy monostor pékjei készítették el a kenyeret. A tanúvallatási jegyzőkönyv beszámol arról, hogy amikor a Duna kiáradt, a víz elöntötte a kolostor udvarán a ,,sütőházat". 159 Bizonyos tehát, hogy az apácák nem péktől vásárolt kenyeret fogyasztottak. Ma már nem tudjuk minden vonatkozásban követni, hogy meddig terjedt ez az önellátó gazdaság, de az bizonyos, hogy a király és az egyházi nagybirtok maga látta el magát élelemmel (kenyér, hús, hal, bor), sőt a legfontosabb iparcikkel, a vasáruval is. Amint az óbudai királyi palota mellett megtaláljuk a királyi kovácsokról nevezett ,,Kovács utcát", és amint a pilisi apát birtokában találjuk a kolostor mellett levő Kovácsit (ma Nagykovácsi puszta Pomáz felett), ugyanúgy biztosra vehetjük, hogy az apácák szigeti falujában is ott laktak saját kovácsaik. Önellátó volt a királyi udvar és számos kiváltságos egyház a távolról szállított só tekintetében is. A királyi udvarokat a királyi sótisztek láttákéi; a budai káptalannak, mint az előbb láttuk, a királyi sóból jelentékeny részesedése volt, és lefölözte a Dunán szállított sót, a margitszigeti apácák pedig a budai vásárvámban kapták meg a szállított só százalékát, A zárt természeti gazdaság sajátos továbbélése mellett Pest-Buda és a környék telepeseinek gazdaságára az egyszerű árutermelés volt jellemző. A XIII —XIV. század fordulójára a munkamegosztás annyira előrehaladt, hogy a helyi telepesség, ha saját háztartásának ellátására mellékesen foglalkozott is mezőgazdasági termeléssel, munkaerejét elsősorban a szakmájául választott kézművességnek szentelte. Már IV. Béla adott privilégiumot a budai kézműveseknek, amelyben elrendelte, hogy egyik kézműves sem gyakorolhatja másféle kézműves mesterségét. 160 Miklós óbudai mészáros (1245 után), Feke fia János váraljai ács (1276), Gerung pék (1295), Miklós szabó (1298), János késgyártó és Márk varga (1322) Budavárból 161 mind olyan mesterséget folytatott, amellyel más által termelt, és vásárolt nyersanyagot dolgozott fel eladás végett. A budavári piac azonban korszakunkban már nem szorítkozott helyi árucserére, nem állt meg a környékbeli termelők és a pest-budai kézművesek áruinak forgalmazásánál. Távolsági jy[ ar az 1244-i árumegállító jog is azt jelentette, hogy távolsági kereskedők kénytelenek voltak •eskedeiem aru jk a t a varos piacán áruba bocsátani, de maga a helyi kereslet és a kedvező közlekedési viszonyok is azt eredményezték, hogy Budavár a nyugati kereskedelemnek egyik legfontosabb keleti végállomásává vált (162. kép). Rendszeresen látogatták Budát és Pestet francia-, olasz-, németországi és ausztriai kereskedők, főként Velence, Regensburg és Bécs városából, sőt 1279-ben IV. Lászlót Buda alatt, a Csőtszigeten kereste fel a bécsi kereskedők hanzagrófja, a kereskedőszövetség rektora, hogy átírassa vele IV. Béla 1260-i vámszabályzatát a győri, abdai és füzitői vámról. A kereskedelmi árukat ugyanis nemcsak a Dunán szállították, hanem tengelyen is Mosónőn, Győrön, Füzitőn és Dorogon avagy Bánhidán keresztül. Az a körülmény, hogy a Budára vezető fő kereskedelmi út elkerülte a régi fővárost, Esztergomot, érzékenyen érintette az esztergomi káptalant, amely III. Béla és Imre király óta élvezte az esztergomi vám jövedelmét. Ladomér érsek ezen úgy próbált segíteni, hogy 1288-ban döntést eszközölt ki a királytól, amely szerint Imre adománylevele úgy értelmezendő, hogy a Dorogon és Bánhidán átmenő kereskedők is tartoznak vámot fizetni a káptalannak, vagy úgy, hogy bemennek Esztergomba, vagy úgy, hogy a káptalan Győrbe helyezett vámszedőjének adnak vámot, különben vámcsalás bűnében marasztalják el őket. A bécsi és regensburgi kereskedők az újabb korlátozást tapasztalva rögtön áttértek a vízi úton való szállításra, és nem fizettek Esztergomnál vámot, a budai polgárok pedig olyan „elvetemültek" voltak, hogy nem kényszerítették a külföldről érkező kereskedőket az Esztergomnak való vámfizetésre. Elég ok volt ez arra, hogy Ladomér érsek 1289-ben egész Buda városát és személy szerint Werner bírót és a tizenkét esküdtet interdiktum alá helyezze. Az egyházi tilalommal, ami azt jelentette, hogy az egyházak becsukják kapuikat, és elmarad a búcsú, az érsek elérte, hogy 1289 Kisasszony napján Werner bíró két esküdttel együtt megjelent Esztergomban az érsek előtt, és szánva-bánva bűneit ígéretet tett, hogy többé nem fogad be olyan nyugati kereskedőt, aki előzőleg nem fizetett Esztergomban útvámot a káptalannak és harmincadvámot a királynénak. 162
