Források Budapest múltjából V./a 1950-1954 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 9. (Budapest, 1985)

ELŐSZÓ

Végre tudta-e hajtani Budapest Város Tanácsa 1953. november 19-i határozatát hogy „sokkal erőteljesebben és tervszerűbben kell folytatni a kormányprogramból adódó feladatainak végrehajtását" ? Néhány vonatkozásban igen. A teljesség igénye nélkül utalnunk kell a tervszerű városfejlesztési tevékenység fellendülésére, helyi jellegű, ezelőtt fővárosi intézmények tanács alá rendelésére, a lakossági szolgáltatások érdekében a helyi vállalati, tanácsi ipar, a szövetkezetek és az újólag engedélyezett magánkisipar együttműködésének kibontakoztatására. Az áruellátás megjavításában a lakossági igények és a minőség került előtérbe. Egyedül lakásépítésre 1954-ben négyszer annyit fordítottak, mint az előző évben, ugyanakkor a közlekedésre fordított beruházás 1953-ban az 1949. évinek csak fele volt. Élelmiszer több lett, az iparcikk - anyag hiányában - kevés. A vízellátáshoz nem kapott a főváros csőanyagot. Pongrácz Kálmán budapesti VB elnök ugyan helyet kapott a Minisztertanács ülésén, de a szakminisztériumok továbbra sem juttattak elegendő anyagot, energiát az általa képviselt „intézménynek". 1953 telén már látszott, hogy a kormányprogram végrehajtása a szándék s e felismerések ellenére is akadályba ütközik. Újabb s nagy nekifeszülést hoztak a MDPIII. Kongresszusára tett előkészületek, a kongresszusi határozatok, a Racionalizálási Bizottság irányelvei, s leginkább a második tanácstörvény! A Fővárosi Tanács nagy felelősséggel és pontosan körvonalazta a helyzetet és a tennivalókat: javaslatot tett az önálló s végrehajtó bizottsági szintű tervezésre, saját költségvetésének rugalmas felhasználására, arra, hogy a működését meghatározó munkatervét végre maga állíthassa össze, hogy elváljon munkaköre a szaktárcáktól, és a helyi kérdésekben helyi döntések szülessenek, illetékes helyi hatóságok és intézmények létesíttessenek, hogy erősödjék a kerületek gazdálkodó jellege, a peremkerületek végre jussanak beruházásokhoz. A kormány ne utasításokkal, adminisztratív eszközökkel kormányozzon. S mindennek alapfeltételeként leszögezte már 1954. júliusában: „Politikai és gazdasági okok indokolják, hogy a Budapesti Városi Tanács tényleg gazdája legyen a fővárosnak és helyi várospolitikát alakíthasson ki, amely csak megfelelő önálló gazdálkodás mellett lehetséges." A megvalósítás azonban elakadt. A jelenségek felismerését nem követte elemzés. Ezért a részmegoldások csak részeredményekhez vezettek. A gazdaságpolitikai cél csak „enyhült", de alapjában nem változott. A racionalizálás terve létszámcsökkentéssé satnyult, amely a régi mechanizmus fenntartásának okán újra csak ismételt létszámemelés árnyékát vetette előre. Az eszközrendszer némiképp módosult, de a célmeghatározások újra csak a központi funkciók erősítéséhez vezettek. A dogmatikus ideológiai beállítottság eleve kudarcra ítélte a szocializmus talajáról fakadt, s e gyakorlat által ihletett, sokszempontból érett reformjavaslatokat. S az elhatalmasodó viták az állam jellegéről, a gazdasági fejlesztés tartalékairól, a tanácsrendszerről, a szövetségi politika bázisairól és képviseletéről, főként pedig a munkáspolitika mibenlétéről a tanácsok funkcionálásának ügyét háttérbe szorították. Annyi ereje nem volt, nem is lehetett a főváros párt- és állami vezetésének, hogy az „egész"-szel szemben előrehaladjon, de annyi igenis, hogy gyökereit mélyebbre eressze a városban, ismereteit bővítse, és esetenként nagyon is korlátok közé szorított, de körültekintő ügyintézője legyen a magyar főváros népének. Ezzel az elhatározással indult a főváros akkori vezetése 1954. november 28-án a választási urnák elé. Ságvári Ágnes