A Budapesti Nemzeti Bizottság jegyzőkönyvei 1945-1946 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 7. (Budapest, 1975)

A BUDAPESTI NEMZETI BIZOTTSÁG JEGYZŐKÖNYVEI (HATÁROZATAI)

szerből elhagyott otthonukat. Sajnos igen sokan és igen sok esetben kétségbeejtő állapotot találtak. Gyakran csak az üres falak maradtak, sokszor még a falak sem és a békére, családra, meghittségre és otthonra vágyókat kiraboltság és romhalmaz fogadta. Voltak élelmes emberek, vagy - mondhatnánk úgy is - olyanok, akiknek erkölcsi érzékét az elmúlt idő erősen fellazította, akik skrupulus és gátlás nélkül az elveszett, elrabolt vagy megsemmisült tárgyaik helyébe - divatos kifejezés volt egy jó időn keresztül - elmentek másikat „szerezni". Még azt sem mondhatom, hogy eljárásuk emberileg nem volt érthető akkor, amikor nem volt egy ágyuk, amelyre lefekhettek, vagy egy szék, amelyre leülhettek volna. Alkalom volt hozzá bőven, hiszen nem volt olyan hely, ahonnan nem menekültek el számosan és ezen útjukra csak a könnyebben szállítható holmikat vitték magukkal, a nehezebbeket viszont itthagyták. Ezeknek a lakása az ostrom után rendszerint nyitva volt és egy időben bizony szabad prédája volt azoknak, akiknek a szerzés formája dolgában gátlásaik nem voltak. Jelentős és ezeket lényegesen meghaladja azoknak a száma, akik nem vállalták a regresszálásnak ezt a módját és tehetetlenül álltak. Ezeknek a helyzete akkor kezdett valamit enyhülni, amikor felelős tényezők megszervezték az elhagyott javaknak a megmentését és a már összegyűjtött holmikból a kimutathatóan arra rászorulók kielégítését. Itt tárgyilagosan meg kell állapítani, hogy ezek az emberek igen sok esetben sokkal, de sokkal hátrányosabb helyzetben voltak, mint akik, hogy úgy mondjam, öntevékenyen oldották meg a maguk problémáját. Az előbbiek mindazt beszerezték, amire szükségük volt, utóbbiak legtöbb esetben a minimálisra csökkentett igényük egy töredékéhez jutottak hozzá, de legalább meg volt az a tudatuk, hogy becsületesek voltak. Szabályszerűen aláírták az eléjük tett kötelező szerződéstervezetet, amelyben elismerik, hogy az átadott javaknak ők csak használói bérösszeg fejében és köteles gondossággal tartoznak megőrizni, hogyha az igazolt tulajdonos előjön, azokat vissza tudják szolgáltatni. Ennél a pontnál férfiasan be kell hogy valljunk valamit. Akkor, amikor ezt az új demokrácia felelős tényezői így találták jónak megoldani, senki sem gondolt arra, hogy az igazolásokból és az igazolási eljárásokból az lesz, amivé elfajultak. Nagyon jól emlékszem, hittünk bejelentésekben, hittünk gerinces kiállásokban, nem hittünk mindenhonnan előugráló mentőtanúk tömegében. Nem gondoltunk vérbosszúra, de meg voltunk arról győződve, hogy a szemünk előtt lévők és saját bőrünkön tapasztaltak után meg fog tisztulni és meg fog szabadulni ez a szerencsétlen ország a salaktól és fekélytől. Talán ünneprontás a tényleges helyzetről beszélni, így talán elég annyit mondani, hogy ez nem valósult meg, még csak megközelítő formában sem. És éppen, mert ez a helyzet, ismét egy olyan kérdés, amelyben sürgősen és azonnal kellene tenni és intézkedni. Most, hogy a velünk szomszédos államokban is kezd már tehertétel lenni a sok kintlevő idegen, és megkezdték noszogatásukat, hogy vegyék a sátorfájukat, napról napra kezdenek megjelenni azok, akiknek eddig okuk volt, hogy ne igyekezzenek haza. Elég, ha kimegyünk az utcára, nem lesz és nincs olyan nap, hogy [ne] fedezzünk fel valakit, akiről megdöbbenve állapítjuk meg, hogy ez is haza mert már jönni, hogy már ennek is haza kellett