Források Budapest múltjából III. 1919-1945 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 3. (Budapest, 1972)

V. A HÁBORÚS MAGYARORSZÁG FŐVÁROSA, A NÉMET MEGSZÁLLÁS ÉS NYILAS RÉMURALOM. FELSZABADULÁS (1941. július—1945. február.)

köröskörül a feketearcú, félreficamodott állkapcsú hullákkal: kezükben bádogpohár és edény, melyekkel inni akartak meríteni. Pincéink, a tágas, csöpögőmennyezetű barlangpincék, amelyeknek boltozata döngve visszhangozta a szörnyű aknatüzet: sárban és bűzben éjszakánként Dantét olvastuk, füstölgő olajmécs mellett s a szomszédos barlangterem kápolnaszerű boltíve alatt délutánonként, tűzszünetkor, hol a Brahms-hegedűverseny hangzott fel, hol a Razumowsky-vonósnégyes — a Varázsfuvola első felvonását

2 azonban már nem hallhattuk, mert a másnapot, melyre kitűztük, szegény Sz. Dénes, a gramofon tulajdonosa nem érte meg. Mennyi halott s mily közeli halál! A lábam elé hullott akna nem robbant föl: átléptem rajta s a romok közt bukdácsolva folytattam utam. Másnap, alig méternyire tőlünk, folyosónk padozatát ütötte át egy légibomba, hogy némán, ártalmatlanul guruljon az egyik földszinti lakás küszöbére. Nem a zengő ostrom napok emléke él bennem legélénkebben, hanem a felszabadulás utáni heteké, mikor húsvétig a romok magányába zárkózottan éltünk, a világtól elszakadottan, mint valami kriptában. Akkor még nem tudtuk, milyen volt az, igen, szinte boldog állapot. Néha eltévedt hozzánk egy-egy újság, megtudtuk belőle, hogy messze, odalenn, a túlsó parton még színházak is játszanak s egyik barátunk miniszter lett, a másik pedig főszerkesztő. Szerzetesi némaságban éltünk, a hullabűzt és fanyar égési szagokat lehellő romok közt: néha, mikor erőt vett rajtunk a tevékenység vágya, palackpostát küldtünk a túlsó partra, igazolványért, szabad mozgást biztosító okmányokért, de választ sohasem kaptunk — fontosabb gondokban és feladatokban égtek barátaink: és méltán. Közülünk a becsvágyóbbak Debrecenbe törekedtek, a szegényebbek beérték volna Pesttel is, a távolival, melyet színesnek, bazárinak képzeltünk, szeszélyesen osztogatott pozíciók és hirtelen támadt karrierek körtáncában. Végül mégis csak maradtunk, a romokban; húsvét felé gyönyörű telihold világított s éjszakánként, a koratavaszi szélben zenéltek a kiégett emeletek, az oromfalakról alácsüngő, gyűrt bádoglemezek vitorlái. Halottakat temettünk: gyermekeket, kivégzett férfiakat, lovakat. Az elárvult nyilaspincékbejártunk babért, borsóért: közömbösen léptük át a bejáratnál fekvő német százados megszenesedett hulláját. Az éjszakák szépek voltak: világosak és szomorúak, csillogott a felső emeletek ablakkereteiben megmaradt üvegszilánk, a Vérmező felől szekérzörgés hallatszott s orosz katonák énekének többszólamú, megejtően szilaj nosztalgiája. Néha ágyúszó is, a hegyeken túlról, mintegy távolodó napjaink mélyéből. Vad, tavaszi szelek érkeztek a Hűvösvölgyből: már olvastunk is kapuőrzés közben, Platónt, éhesen, cigarettázva. Ma a város más, vidám és derűs vidékén lakom: ablakom alatt villamos csilingel s már kora hajnaltól vonulnak munkások, vásárosok, hivatalnokok a nagy körtérre, melynek arénájából munkájuk és örömeik, szenvedéseik és reményeik mezőnyeire juthatnak. Ez a városrész él és szereti az életet, vidám és urbánus, csinosodó és fejlődni akaró. Erkélyemről a hegyeket látom már s nem fáj a szívem a régi Várért: a barokk palotasorért s a Cartier-ház „Louis XVI." homlokzatáért. Jó volt leszállni az életbe s végleges búcsút mondani a zárkózottságnak és elvonultságnak, amit a Vár az ostrom előtt is jelentett. Jó volt felváltani a magányt és a csendet, az álmodó múltat és csalóka remeteséget a jövőt rejtő jelennel, a meleg, emberi közösséggel. 2. Utalás Mozart: Varázsfuvola c. operájára.