Források Budapest múltjából II. 1873-1919 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 2. (Budapest, 1971)

Előszó

és a megcsökkent munkateljesítmény okoz, be fogjuk hozni idővel technikai újítások révén, de ehhez idő kell. Ahhoz, hogy mi itt felállítsunk például nagyszerű vízierőműveket, hogy összekapcsoljuk az elektromos műveket, hogy a szenet ne használjuk el szén alakjában, hanem állítsunk fel nagy elektromosságot fejlesztő telepeket, mindezek hasznos dolgok és nagyszerű dolgok, de ezek a hatásukat csak két-három, némely csak öt év múlva fogja tudni éreztetni. Tehát úgy áll a dolog, hogy amikor mi nagy munkabért fizetünk, adunk egy utalványt áruk vásárlására, amely áruk azonban nem termelődnek meg, minthogy a termelés nagyon kicsiny. Ez a punktum száliensze, ez az ugrópontja az egész kérdésnek. Bármennyire unalmas is ez, bármennyire kellemetlen és népszerűtlen is ezt mondani, nekem is és önöknek is kötelességük a munkásokkal való érintkezésben folyton és újra hangoztatni, hogy csodák nincsenek, az emberiség, a proletártársadalom is csak annyit tud fogyasztani, amenynyit termel, többet semmivel. Elvtársaim, a többtermelésnek az egyik útja, amihez eddig csak kesztyűs kézzel nyúltunk és ez a munkakényszer kérdése. (Úgy van! Halljuk!) Eddig mi elvben kimondtuk a munkakényszert, valójában azonban a dolog úgy áll, hogy egyrészt itt van még a burzsoáziának egész nagy rétege, amely ma teljesen munka nélkül él, és a régi jövedelme, régi fiktív vagyona alapján még mindig meg tud élni. Meg tud élni azért, mert van elrejtett pénze, meg tud élni azért, mert van mindenféle készlete felhalmozva, ruhákban, fehérneműben, élelmiszerben, pénzben ; Amikor a termelés javításáról beszélek, nem pusztán a munkateljesítmény fokozását értem alatta, noha ez a legdöntőbb pont, de még valamit elvtársaim. Bele kell vinni a munkásság tudatába azt, hogy a gyár vagyona, a szerszám, az anyag, a kocsi, a ló, hogy ez mind a közösségnek a vagyona, hogy mindenkinek kötelessége azzal kíméletesen, gondosan, szeretettel bánni, minden törést, minden pusztulást, minden pazarlást meggátolni, és azt merem mondani, hogy ha ezt a tudatot a munkásság millióiba bele tudjuk vinni, ezzel rendkívül sokat nyertünk. Ne felejtsük el, hogy a kapitalizmusból ránk maradt az a gondolat, hogy a fene egye meg, a tőkésé, törjön el, kopjon el, vagy történjék vele, ami akar. Ezt ki kell irtani, és nyomatékosan bele kell vinni az emberek lelkébe azt, hogy a villannyal takarékoskodni kell, mert az a szovjeté, hogy a pohárra vigyázni kell, hogy el ne törjön, mert ez a közösség kára, hogy minden anyaggal, minden szerszámmal, mindennel borzasztó óvatosan kell bánni. Mert ez is egy többtermelés elvtársaim. Sőt mondhatom önöknek, hogy igen nagyarányú többtermelés. Mert ha csak arra gondolok, amit mostanában volt alkalmam látni, hogy hogyan bánt a régi katonaság milliárdokat és milliárdokat érő anyagokkal, akkor látom azt, hogy igenis anélkül, hogy a munkásságnak nagyobb testi erőfeszítésére volna szükség, tisztán azzal, hogy állandóan beállítom a gondolatot arra, hogy kímélni kell a közösség minden vagyonát, rendkívül nagy megtakarítást, vagyis ami evvel egyértelmű, a termelési költségeknek leszállítását lehet elérni. Tehát arra kérem az elvtársakat, gondoljanak erre is a munkásokkal való érintkezésben, mert ez egy számokkal ki nem fejezhető nagy tétel az ország gazdasági életében. (Úgy van!) Természetes, elvtársaim, mindaddig, amíg ezeket keresztül nem vittük, egyfelől a munkateljesítmény emelését, a munkakényszer alkalmazását, a szakmák közötti elkülönülésnek a lerombolását, azonkívül a szovjetvagyonnal való abszolút