Források Budapest múltjából II. 1873-1919 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 2. (Budapest, 1971)

Előszó

C) A HÁBORÚ ELLEN. Mint a legtöbb hadviselő ország fővárosában, Budapesten is néma megdöbbenéssel fogadta a munkásság a világháború kitörését. A szociáldemokrata párt és a szakszervezetek vezetősége legalitását féltve, csak a törvények engedte keretek között merte bírálni a kormány háborús politikáját, fő feladatának a munkások és családjuk segélyezését, helyzetüknek bérharcok nélküli enyhítését tekintette, e téren együttműködve a liberális városvezetéssel, sőt a sztrájkok elkerülésére és a munkaadók korlátlan profitéhségének mérséklésére létrehozott Panaszbizottságokban a hadügyi kormányzattal is. E legális tevékenység dokumentumai bőségesen megtalálhatók a korabeli sajtóban, kinyomtatott szakszervezeti jelentésekben. Kötetünkben a háborúellenes küzdelem néhány fontos és eddig ismeretlen vagy kevéssé ismert dokumentumának közlésére szorítkozunk, kiegészítve a Magyar Munkásmozgalom Története Válogatott Dokumentumainak gazdag anyagát. A rendőrség a munkásság harcát még 1916— 17-ben is az árdrágításhoz vagy más háborús bűncselekményekhez hasonlóképpen üldözte (167, 171), legfeljebb erélyesebben mint azokat. A liberálisok csatlakozása a királyi engedéllyel megindult választójogi harchoz sajátos eseményt produkált 1917 júniusában: a Városháza udvarát bocsátották a Választójogi Blokk nagygyűlésének rendelkezésére, s a gyűlés, Vázsonyi és Bárczy itt közölt, óvatos beszédei után a fővárosi munkásság 1912 óta legnagyobb, harcos tüntetésével folytatódott. (168) Az 1917-es orosz forradalmak óriási hatást gyakoroltak a magyar nép legkülönbözőbb rétegeire (169, 170) s a munkásság, a forradalmár diákok hamarosan keresni kezdték követésének útját. Az illegális háborúellenes harc perdöntő fontosságú dokumentuma Andréka rendőrtanácsos itt először publikált jelentése, amelyből kitűnik többek között, hogy milyen volt az antimilitarista mozgalom pontos összetétele, adatszerűen ismerteti a visszaemlékezésekből említésszerűen ismert galileista tüntetések időpontját és jelszavait, résztvevőik számát, a forradalmárok 1918. január 13-i értekezletének ellentmondásos visszaemlékezésekből és vallomásokból közismert, pontos lefolyását, a megválasztott forradalmi bizottság összetételét, amelynek létezését történetírásunk sokáig részben kétségbevonta, részben összekeverte az ipari tisztviselők Gyárközi Szervező Bizottságával. (172) További kutatást igényel viszont annak tisztázása: valóban nem ismerte a rendőrség Szabó Ervin irányító szerepét az antimilitarista mozgalomban, vagy csupán óvakodott eljárni a nagytekintélyű tudós könyvtárigazgató ellen? Hogy milyen nagy tekintélye volt Szabó Ervinnek polgári haladó körökben is, azt jól mutatja a temetéséről szóló tudósítás, (174) sőt, mint barátjának, Jászi Oszkárnak gyászbeszédéből láthatjuk (175), a forradalom előtti hetekben Szabó Ervin forradalmi szelleme úrrá lett az őt addig is tisztelő, de politikai nézeteit egyáltalán nem osztó polgári radikális barátai gondolkodásán. E beszéd megvilágítja az átalakulást, amely a polgári radikalizmus legjobb képviselőit csak néhány rövid hónapra ugyan, a népforradalom őszinte hívévé tette. Átváltozásuk a forradalmi légkör mulandó hatása volt, annál jellemzőbb, hogy a városházi liberalizmus vezéralakjai még átme-