Források Budapest múltjából II. 1873-1919 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 2. (Budapest, 1971)

Előszó

vonzereje a vidékkel szemben — bár nem egyenlő mértékben — szakadatlanul bebizonyult. E pillanatban legalább 12—14,000 lélekre tehetjük évenként a bevándorlók számát, kiknek elég tekintélyes része az ország míveltebb, bár nem vagyonos rétegeiből kerül ki. Midőn a népszámlálás ezen tényeket constatálta, városszerte nagy megelégedéssel fogadták azokat. Jogosult is volt ezen megelégedés. Ámde önmagunkat ámítanék, ha ezen impozáns számokat minden kritika nélkül fogadnók. Mert kétségkívül helyes felfogásból indulunk ki, midőn nemcsak azt keressük, hogy hány emberrel szaporodott a város lakossága, hanem keressük azt is, milyen emberekkel szaporodott? Midőn keressük, váljon javultak-e azoknak életfeltételei, kik régibb vagy újabb időktől fogva itt laknak? A szám egymagában bármely statistikai műveletnél nem bírhat absolút becscsel és ha ez a világon minden dologra nézve áll, lehetséges-e, hogy csak a legértékesebbre, az emberre, ne kelljen ugyanazt a szabályt alkalmaznunk? Ha tehát Budapest folytonos növekedéséről van szó, nemcsak azt kell kérdeznünk, hány emberrel szaporodott a város lakossága, hanem azt is, mely osztályokhoz kerültek azon új jövevények •— a munkás, a szerző, a teremtő, sorsukkal megelégedett osztályokhoz-e, vagy pedig a vidéknek valamennyi hajótöröttéi ebbe a nagy háztengerbe jöttek-e keresni egy utolsó menedéket? Kutatjuk váljon azok, kiket a nagy város fénye vonzott ide, találnak-e e helyütt alkalmatosságot arra, hogy legalább eddigi életszokásaikról lemondaniuk ne kelljen; hogy önhibájukon kívül oly pályára nem sodortatnak-e, mely reájuk és a társadalomra nézve vészes? Hogyha becsületes és munkás emberekhez méltó állapotban tölthetik-e itt életöket? Igen jellemző pedig e tekintetben már azon egy adat is, hogy a városnak legrosszabb lakhelyiségeiben, azaz a pinczékben elhelyezett lakosság az, mely Budapest valamennyi osztályánál gyorsabban és állandóbban szaporodik. Statistikai adataink különben ezenkívül is arra engednek következtetést, hogy az új jövevényeknek túlnyomó része a szegényebb osztályokhoz tartozik. Tudva pedig, hogy a lakás képezi alapját és kritériumát a társadalmi helyzetnek, kénytelenek vagyunk bevallani, hogy vidéki bevándorlóink szükségkép mind mélyebbre sülyednek és néhány, a fővárosban töltött évnegyed után, szükségkép szaporítják azon kétségbeesett tömeget, melyet proletariátusnak nevezünk. Hogy évenként 12—14,000 új jövevényt csak némileg megfelelő módon elhelyezhessünk, arra évenként legalább 3,000 szobára és a megfelelő konyhákra volna szükségünk. Ha ennyivel szaporodnék évenként a rendelkezésre álló szobák száma, még mindig csak azt érhetnők el, hogy a bevándorlás szoros szükségleteit fedezhetnők. Ámde mit látunk e tekintetben? Látjuk, hogy még az utolsó három év alatt is, melyben pedig az építkezési kedv szokatlan nagy lendületet vett, átlag csak 2,000 új szoba épült — azaz 6—7 személyre egy szoba! De még ezen számítás sem felel meg teljesen a valónak. Mert tényleg a viszonyok olyanok, hogy az újonnan épülő szobák nagyobb része ezen osztályok számára teljesen hozzáférhetetlen, és így ezek azon naptól fogva, midőn a fővárosba érkeznek, folytonosan vándorolnak és sülyednek, kitéve mindazon testi és erkölcsi bajoknak, melyek a legegészségesebb egyéni és családi életnek is megrontói. 3* 35