Források Budapest múltjából II. 1873-1919 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 2. (Budapest, 1971)

Előszó

Késő öregségem valóban még akkor is szükségét érezné a vigasztalásnak, ha az évek terhének súlyát a hontalanság keserve nem növelné, s a szeretet részvéte az egyedüli vigasz sugár, mely az aggkor búskomor alkonyára derűt lövelhet. Nagyon igaz a tisztelt Tanács azon észrevétele, hogy az idők terhe mindenkinek súlyos, 's lélektanilag nagyon indokolt azon nyilatkozata, hogy „látva az aggkor gyengélkedéseit habozik igazat adni a közhitnek, mely a késő öregséget a gondviselés kiváló kegyének tekinti." Méltán habozik. A kiket hozzánk a családi szeretet köteléke fűz, azok a gondviselés kegyének tekinthetik ha minél később üt az örök elválás órája, mert a hátramaradottakra még azután is a bús emlékezet fájdalma vár, mikor az elköltözöttnek már semmi sem fáj. — De annak, a ki viseli, a késő öregség bizony nem egyéb, mint egy hosszú haldoklás melyet kínossá teszen az hogy öntudatos. A halál maga nem lehet kín, de az öntudatos hoszú haldoklás keserves egy állapot. A beteg gyógyulni, a vízbefúló menekülni, a csaták harczosa sértetlen maradni, a halálra ítélt megkegyelmeztetni remélhet, de a késő öregség, az reménytelen. — Lesni a sülyedő hajó fedélzetéről hogy mikint merül el vonalonkint az a pár hüvelyknyi recsegő deszkafal, mely még a vízszínén felül libeg, bizony nem kellemes időtöltés. Ilyen a késő öregség. De hiszen a halál már a születéskor is csak idő kérdése, hát nem a halál közeilétének gondolata a legkomorabb oldala a késő öregségnek; — a legkomorabb az, hogy öreg embernél „usus abit vitae"

2 a mint Lucanus

3 mondja. Az agy egy napról másikra veszti ruganyosságát, az emlékezet fiókjai egymás után becsukódnak, a gondolatok folyama csepegéssé lassul, az érzékek eltompulnak, a lelki testi erő darabonként szakadozik le az öregember tagjairól, s az ember érzi hogy szakadozik, érzi, hogy ma már nem az a mi tegnap volt, érzi hogy az élet fokonkint tengesse alakul át, melynek jellege a mozdulatlan passzivitás. — Ez a késő öregség legkeservesebb átka. S ez átok súlyától bizony én sem maradhattam ment, bár igaz, hogy velem az aggkor aránylag még szelíden bánt, de bizony abban a testi és szellemi erő épségben melyet a tisztelt Tanács felemlít több a látszat mint a valóság. Akaratom meg megkísérli a birkózást a hanyatlással, régóta kizárkóztam az emberi társaságból, hát iparkodom munkával töltögetni magányom űrjét, de azt csak én tudom minő kimerítő fáradsággal jár az a terméketlen munkásság, melyet a tisztelt Tanács a természet másodvirágzásához hasonlítással tisztel meg; nagy erőködésébe kerül az elaggott törzsnek az a halovány virány, — Meddő virány! elhúl nyomtalanul, gyümölcsöt nem hagyva maga után! Hát bizony jól esik, nagyon jól esik lelkemnek a vigasztalás mely a távol haza minden részéből a részvét és szeretet szárnyain aggkorom magányába szál. Természetesnek fogja a tisztelt fővárosi Tanács találni, hogy felmerül agyamban a kérdés: minek köszönhetem ezt? csak a szánalom amolyan erkölcsi alamizsnája e ez, mint a minőt Róma fiai nyújthattak a Carthagó romjain ülő Mariusnak, vagy valamivel 2. az életerő elfogy. 3. Lucanus, Marcus Annaeus (i. sz. 39—65): római költő.