Források Budapest múltjából II. 1873-1919 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 2. (Budapest, 1971)

Előszó

ház „minden csínját-bínját", mert ott sürgölődik már ember-emlékezet óta és belekontárkodott már a színház minden funkcziójába — szóval azok az általánosan ismert alakok, a kiket mi nálunk — lucus a non lucendo

3 — „színházi embereknek" neveznek. Külföldön ez sehol nincs meg; ott egyszerűen kiragadják az irodalmi és művészeti közéletből a legjobbakat és azokat állítják minden művészeti intézmény élére. Ott átment a köztudatba, hogy csak tiszta művészvér tudja átömleszteni a maga melegségét és nemességét egy szép küldetésű színházba. A dilettáns beleviszi az ő szögletes prózáját az Ő döczögős buzgalmát, a routinier az ő vásári gyakorlatát, olcsó mozgékonyságát — a fajbeli művészről azonban átragad a színház minden munkatársára a szépnek igaz szeretete, a szellem igazi elevensége és fölényes önállósága. A székesfőváros, a mellynek méltósága — bár mindenkinek szívéhez nőtt —, a művészembereknek első rendű lelki szükséglete, mert az ország szívében kell a művészetet a legnagyobb fényre emelni, — ismétlem, a székesfőváros az ő ritka áldozatkészségével és előkelő entuziazmusával rászolgált arra, hogy a Népszínház mintaszínpad legyen. Ennek a módja csak az lehet, hogy szakítunk minden frazeológiával, nem ígérünk fűt-fát, tarkaságot, gazdagságot és nívót, hanem igyekszünk magasabb irányelvekhez emelkedni. Én két vezérlő elvet szabnék magam elé, ha oly szerencsés lehetnék, hogy a Népszínház érdekében művészi képességeimet erőpróbára bocsáthassam. Első sorban azt hiszem, hogy illenék, hogy a népszínház műsorát nem a darabközvetítő színházi ágensek találékonysága, hanem a művészi vezető körültekintése és szakszerű ítélete állapítsa meg. Eddig nem ezt tapasztaltam. Úgy látszik, hogy a színházi ügynökök útján értesül az igazgató egy új szerző vagy új darab létezéséről, az ágens tündérmeséket mond egy-egy operetterői, a melyet ő már megszerzett, beszéli hány százszor, mekkora sikerrel adták elő itt is, ott is (ez néha igaz, néha nem is) és a színház sorra bemutatja ezeket a tálczán elébe vitt műveket, a melyek aztán vagy sikert aratnak, vagy megbuknak. Sem a győzelemhez, sem a bukáshoz az igazgatónak semmi köze, mert voltaképen nem ő dirigálja a színházat, hanem az ügynök. A mi viszont nagyon természetes is, mert egy igazgató, a ki nem érzi magában az „ex asse"

4 művészt, még mindig jobban bízik meg az ügynökben, mint magában. Innen van külföldi műsorunk szegénysége és egyhangúsága. Az ágensek bizonyos forrásokkal állván összeköttetésben, máshonnan nem szállítanak. Véget kell tehát vetni annak az áldatlan helyzetnek, hogy a színház az ügynökök élelmességétől kapja a fiziognómiáját, a helyett, hogy egy művészeti igazgató éleslátásától és önálló judíciurnától kapná azt. A második fontos teendő a Népszínháznál a dilettansság visszaszorítása. A dilettáns szerzőké és színészeké. Ha műkedvelők előtt kitárjuk a népszínház kapuit, ez nem a hazai irodalom, a zene és színművészet pártolása, hanem kompromittálása. Semmiféle művészeti vagy nemzeti érdek nem kívánja a dilettánsok elburjánozását. Ellenkezőleg a műkedvelők csődületét fel kell oszlatni mentől erélyesebben, mert 3. Fonákul. 4. Vérbeli.