Források Budapest múltjából II. 1873-1919 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 2. (Budapest, 1971)

Előszó

A mióta van elnyomatás, azóta van szabadság vágy. Miként az ős ember Prométheusz tüzét örökség gyanánt áthagyja utódainak, azonkép az elnyomott hátrahagyja szabadság vágyát utódainak, mert a szabadság maga is tüz, a mely leperzseli a gyűlöletet és életre lobbantja az útját az ember törekvésének, kálváriájának, és az államalakulások egész sok új sorait jelöli meg. Mink nem a soha ki nem virágzott polgári szabadság felett való siránkozás miatt jöttünk össze. Minket valami nagyobb hozott össze, a mely a munka joga, jussa, a mely nem gyökeredzik a római jogban és Verbőczyben, hanem az életben gyökeredzik, abban, hogy mind az a mi van, munkásnemzedékek évezredekre menő munkájának közös gyümölcse. Ez az a közös gyümölcs, a mely a politikai és gazdasági felszabadulást képezi, ez az a nagy kultúrtörténeti gondolat és cselekményre való készség, a mely márczius 15-én a proletárok ezreit itt és országszerte összehozza. Kárpátoktól egészen az Adriáig egy beékelt területen vagyunk. Úgyszólván hamupipőkéjét képezzük a nemzetközi munkás s a polgárok mozgalmának is, s ha volt valaha nép, amelynek nehéz volt a küzdelme, úgy az a magyar nép, a magyar népnek nehéz a küzdelme, mert egy részt egy gőgös, kiváltságos osztály áll az egyik oldalon, a másik oldalon egy indifferens, politikailag érettlen polgárság. A dölyfös mágnás és az érettlen polgárság közé van ékelve, ez a lüktető mozgalom, a mely hivatva van, a kultúrának Magyarországot vissza adni. Az, hogy kiváltságos és nemtörődöm polgári osztály van Magyarországon, ez az oka annak, hogy 60 év óta, a 12. pontból egyetlen egyet sem tudtak hamisítatlanul megvalósítani. Szégyenszemre állunk itt Európa színe előtt, a 12. pontnak legelemibbje, a polgári szabadság, — a polgári —• nem a munkás —, a polgári alkotmánynak legminimálisabb követelése, előfeltétele, a képviseletben egyenlő alapon való részesülés, az általános választójog nincs meg. Helyette azonban mintha 1864. ébredne fel. Hangzik újra: mit lázad a csőcselék? Szétoszlatom, elveretem. Eszembe jut Arany János, „Walesi bárdok". Felköttetem a lord-majort, ha bosszant bár mi nesz. Miként ha újra hajnalodunk, újra hallhatjuk, a tömegekkel szemben nincsen más jelszó, mint: szétveretem, feloszlatom. Az a tudat, hogy nálunk a hatalom kezelőit nem ellenőrzik, csak az adhat szájukba olyan szavakat, a mely nem 1908-ban, de 1848. előtt is költők, tudósok, gúnyos megvetésével találkozott. És ez a feloszlatom, szétkergetem, szétveretem, ezek azok, akik azt mondják, hogy az ő apáik önkéntesen mondtak a jobbágyságról; mert ereikben a nép iránt való szeretet él? Nem. Igaza van az új történelemnek, amely azt mondja, felszabadították apáitok a jobbágyokat, mert érdekük volt, és felszabadították, mert azt hallották, hogy újra kiütött a pór forradalom, csak ez volt az, mert másként, a szétkergetem, elveretem, feloszlatom igét megérteni nem tudnám. Ez igazolja azt, hogy a mai kiváltságos és előtte való kiváltságos osztály soha sem akart önkéntesen szépszerével lemondani. Már most nekünk ezt a küzdelmet fel kell venni. A hová a történelem dobott bennünket, ott állani fogunk. Petőfi azt a szerepet töltötte be, a melyet mi töltünk be. Sirálya volt a közeledő viharnak, és a mit ő tett, azt most mi tesszük: jelezzük, — vihar lesz és ha a mi történeti korszakunk ezt szabja ki nekünk kötelességül, akkor a mi feladatunkat meg fogjuk oldani. 16 241