Dr. Zoltvány Irén: A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola évkönyve az 1913-1914-iki tanévre

Dr. Bódiss Jusztin : A kereszténység legrégibb nyomai a római íróknál

nyében (Bulwer példájára) igen élénk kifejezést adott a rigorosusabb vagy elfogultabb keresztények amaz óhajának: vajha a város elhamvadtával hovatovább elkövetkeznék a Krisztus második eljövetele, vagyis a világ vége! (1. föntebb idevágó fejtegetésünket). No meg a keresztények között is elég rossz elem találkozott, mert hisz ők sem voltak mind szentek Szent Pál leírása szerint (Philipp. III, 19. Róm. XVI. 18.). S mivel előzőleg Tacitus is említi Évkönyveiben (XV, 38—39.), hogy a tűz terjedésekor akárhányan Nero intésére vagy önmaguktól is, mindenöket veszni látván, még elősegítették a tűznek tovaterjedését különféle módokon : Pascal az említett elkeseredettekben a túlzó keresztényeket sejti, úgyhogy szerinte kész volna a tényállás, mely szerint a keresztények mégis csak joggal voltak belebolonyítva a tűzvész vádjába. Majd hivatkozik szent Pál levelére is (Philipp. IV., 22.), a mely a császári udvarban levő keresztény rabszolgákat vagy alkalmazottakat említi, a kiket aztán rögtön megtesz Nero eszközeinek a tűzveszedelem előidézésében. Meg kell mondanunk mellékesen, hogy Pascal semmi rokonérzéssel nem viselkedik Nero iránt, hanem csupán ú. n. igazságérzete sarkallta reá, hogy Nérót lehetőleg tisztázza a gyújtogatás vádja alól. Ő is vallja, hogy Nero vérengző természetétől kitellett a keresztények üldözése, de szerinte Nero nem hiába keresett és talált is okot az üldözésre a keresztényekben, a kik a birodalom vesztével kapcsolatban akarták siettetni a világ végének hitök szerinti elkövetkezését. A mondottakból látni, hogy Pascal oly csekély és erőltetett alapra építi föltevését vagy sejtelmét, hogy az ókor íróinak, még pedig közel egykorú íróinak tanúskodása mind pogány, mind keresztény részről, valamint a következő korok hallgatása a keresztények bűnösségére vonatkozólag már egymagában is elegendő emez újdonsült föltevésnek vagy újat-mondani-akarásnak megdöntésére. Csak a kereszténység ócsárlóit kell olvasnunk, a kik Marcus Aureliuslól és Frontótól kezdve Julianos apostatáig bizonyosan belefoglalták volna a keresztények gonoszságainak sorozatába Róma felgyujtását, hogy meggyőződjünk az ellenkező tények igazságáról. Másrészt a keresztény hitvédőkben is megtalálnók ama vádnak czáfolatát, a melylyel bizonyára legelőször kellett volna szembeszállniok és leszámolniok, hogy komoly ellenfeleknek tekintsék őket; de lám ezt nem teszik, jeléül, hogy ezt a vád-anyagot nem merték vagy tudták a kereszténység ellen megkoczkáztatni. Végül a hallgatással szemben áll a pogány írók positiv tanúskodásának egész