Dr. Zoltvány Irén: A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola évkönyve az 1913-1914-iki tanévre

Dr. Várkonyi Hildebrand : Az intuitio a régi és az új philosophiában

latban az intuitionismust egy újabb művében, mely általában az antiintellectualismus újabb irányait ismerteti (La Pensée, 2. kiad. Paris, Alcan. 1911. 384—338. L); de a dolog természeténél fogva rövid marad és hiányos. Michelet műve (Dieu et l'agnosticisme contemporain, 3. kiad. Paris, Leeoffre 1912. 353—372. 1.) már bővebb, ámde csupán a scholastikus philosophiára van figyelemmel. Általában hasonló ezekhez az említett művekhez az egész, nagyon dús Bergson-irodalom, mely a mester műveinek hol lelkes ismertetése, hol kritikája, de még a legjobbak közülök, mint Le Boy könyve (Une philosophie nouvelle, Henri Bergson. 3. kiad. Paris. Alcan. 1913.), vagy Gillouin ismertető művei is (egyikük magyarúl is megjelent a «Kultura és Tudomány» c. vállalatban), csupán Bergson tanait adják s az intuitio múltjára nem vetnek tekintetet. Épen ezért a jelen dolgozat a történelmi áttekintést is feladatai közé sorozta. Ámde egy philosophikus eszmének története már magában is problémát jelent. Hogyan fogjuk fel annak a fogalomnak, mely a rendszerek szövevényeinek mélyén lappangva itt-ott, mint azonos gondolat jelentkezik, a történetét? Fejlődésnek? De fejlödnek-e philosophikus fogalmak egyáltalán? Megvan-e a történeti egymásutánjában a felbukkanó egyugyanazon gondolatnak, az előbbi alakjával való szerves egysége, permanens azonossága? Ha a bölcselet történetét tekintjük, erre a kérdésre tagadással kell válaszolni. Egy nagyon világosnak látszó példára támaszkodva, valaki az ellenkezőt állíthatná. Itt van, mondjuk a modern philosophia kezdetén a test és lélek kölcsönhatásának problémája, Descartes öröke, mely egy egész összefüggő bölcseleti iskolának, az occasionalistáknak állandó tárgya. A kérdés Descartesből átvándorol Geulmcxbe, innen Malebranche veszi fel a fonalat, Leibniz egy egész világrendszerbe olvasztja bele a gondolatot, Spinoza parallelismusa is belőle táplálkozik. De nézzünk végig e rendszereken : az eredeti fogalom ugyanaz maradt-e, vagy elváltozott? Mily más az a szög, mely alatt e kérdés sugarait Descartes elméje megtöri s mennyire más ismét Leibniznél vagy Spinozánál, kik ismét más és más síkokra tolják át a problémákat. Itt a «substantiák problémájának fejlődéséről» beszélni képtelenség volna : ha a fejlődésen nem egyszerűen elváltozást értünk, — továbbá, ha megkívánjuk a fejlődő alanynak (itt a fogalmaknak) önmagával azonos permanentiáját. Az egyéniség munkája sokkal mélyebb, a philosophusok sokkal inkább gondolkodni tanulnak egymástól, mint kész gondolatokat ; mindegyik