Dr. Zoltvány Irén: A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola évkönyve az 1911-1912-iki tanévre

mert természetünk és isteni alkotónk kívánja, mert méltóságunknak, eszes voltunknak és rendeltetésünknek megfelel s Istentől akart tökéletességünket munkálja, de felkarolhatjuk boldogító voltáért is. Az a körülmény, hogy a jó önmagáért kívánatos és az akaratot feltétlenül kötelező, nem gátolja azt, hogy a vele járó boldogságra való tekintettel annál kívánatosabb legyen. Azt az ingert, melyet a jó mint ilyen a cselekvő lényre gyakorol, erősíti a másik jegy, a boldogító erő ; hogy az embert a kötelességen kívül még a boldogságra való kilátás is vezeti, teljesen a dolog természetén alapszik. A boldogság az erény lényegéből folyik s így alkalmas arra, hogy méltóságát és szentségét annál inkább megvilágítsa, az akaíatra való erejét lokozza, miként megfordítva a büntetésben a rossznak természetellenessége és méltatlansága nyilvánul. A vallásos álláspont, a szentesítés elfogadása tehát nem gátolja, hogy az erkölcsiség lényegét és méltóságát teljes épségében megóvjuk. Mert közvetlenül nem is érinti azt a kérdést, hogy az erény és boldogság milyen viszonyban vannak egymással. A vallásos gondolat közvetlenül csak annyit mond, hogy az erkölcsi rend jelentősége a véges személyhez való viszonynyal még nincs kimerítve, hanem fensőbb akaratnak nyilvánulását is magában foglalja. Tehát épen a vallásos felfogás juttatja teljes érvényre az erkölcsösnek magasztosságát. Ha a jóban egy végső és nem alárendelt czél szólal meg és egyúttal egy legszentebb s legfőbb lénynek akarata, akkor az erkölcsi kötelesség feltétlen volta teljesen biztosítva van és minden eudaemonistikus gyengítésnek útja van szegve. Ha az erkölcsös élet lényegileg egy legfőbb életczélnak megvalósítása és egyúttal egy legszentebb akaratnak teljesítése, ha czélja az, hogy egy véges személynek megadja természetszerű és Istentől akart derékségét, erkölcsi tökéletességét, a mely azután a kedélyvilágban mint boldogító érzelem nyilvánul, akkor minden alapját veszti az a szemrehányás, hogy a vallásos erkölcsösség látszólagos, hamis, önző és az igaz erkölcsösség lerombolója. Igen, ha valaki egyedül csak a jutalomért, a boldogságért művelné a jót, különben pedig elhagyná, és pusztán csak a büntetés miatt hagyná el a rosszat, melyet egyébként megtenne, akkor hiányoznék minden erkölcsös érzület, tönkre volna téve az erkölcsösség. De a ki a jót, erényt önmagáért műveli és a vele járó boldogságért csak annál kívánatosabbnak tartja, az már erkölcsi alapon áll, mint egész fejtegetésünkből kitűnik.

1 1 Lásd bővebben Wittmann : Die Grundfragen der Ethik, 137. és kk. 11. és Kneib, i. m.