Dr. Zoltvány Irén: A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola évkönyve az 1911-1912-iki tanévre

Az erkölcsi tökéletesedéssel tehát az ember megvalósítja a természetébe oltott eszmét, isteni világtervet valósít meg és a boldogság állapotába jut. Erény és boldogság az ember végczéljában egyesítve vannak. A végső befejező állapotot ugyanis nem szabad különálló, magában létező boldogságnak gondolni, mely kívülről járul az emberhez, mert ilyen nincs, hanem az ember végső állapota a boldogító elért tökéletesség, nem elvont boldogság, hanem a saját tökéletességének boldogítása. A boldogság a legfőbb jónak megismerésében és bírásában, a megismerő és törekvő tehetség czéljának elérésében, legfőbb tökéletesedésében, akadálytalan gyakorlásában és kifejtésében áll. Az ember értelme és akarata ugyanis természetszerűleg törekszenek a nekik sajátos tárgyak teljes elérésére, bírására; a végállapotban pedig ezt a czélt teljesen elérik, az értelem magát az igazságot látja, az akarat magát a jóságot bírja. A tehetségeknek ezen legfőbb tökéletesedésében, akadálytalan tökéletes gyakorlásában, tehát legfőbb öntökéletesedésében és czéljának elérésében az ember legfőbb örömét találja, a legfőbb tökéletességből a legfőbb megelégedés, boldogság fakad. Tehát a végső állapot nem elvont boldogságok elérése, hanem a legfőbb jónak megismerése és szeretete, tehát tevékenység, a legfőbb tehetségek akadálytalan érvényesítése, kifejtése. Ez tehát tárgyi tökéletesség is, de alanyi boldogság is, a tökéletesség által való boldogság, mert épen a tökéletesség boldogít.

1 Ezzel persze nem akarjuk azt mondani, hogy az ember pusztán természetes erejével érheti el ezt a végczélt, az Isten színe látására való eljutást. Ha ezt szem előtt tartjuk, akkor a dolgot egyszerűsítve lehet az egész helyett a részt venni és a végczélt, végállapotot egyszerűen csak boldogságnak mondani, de eudaemonistikus magyarázatnak nem szabad belecsúsznia. A végső állapot ugyanis a tökéletesség állapota és csak ezáltal a boldogság állapota. Ezen az alapon az erkölcsiség és boldogság alanyi összefüggését is meghatározhatjuk és megjelölhetjük a helyet, mely a boldogságot az erkölcsös cselekvés indítóokai közt megilleti. A boldogság az elmondottak szerint megengedett vágynak tárgya. Míg az ember az erkölcsi rend határai közt keresi boldogságát, megvan a megengedettség is. De a boldogság és erkölcs sokkal bensőbb^viszonyban vannak. Az erkölcs nemcsak megengedi a boldogságra való törekvést, hanem egyenesen kielégíti, a kettő elválaszthatatlanul összefügg egymással. Ha erkölcsös életmódban keressük boldogságunkat, a miben egyedül található, akkor ez a törekvés az erkölcsös élet része. Ilyen boldogságra való törekvés lényegileg más, mint egyszerűen boldogságra való törekvés. Mert az általában vett boldogság, közelebbi meghatározás nél1 Kneib i. m. 116. s kk. 11.